A sötét fellegekből megállíthatatlanul zuhog az eső. Egy fekete nagy dzsip leparkol a Parlament melletti étterem előtt a tilosban, vészvillogóval. Kiugrik belőle egy jólfésült, öltönyös ember. Bent már várják, mint egy megváltót.

Közvetítő. Munkája: pályázati pénzek kijárója, intézője.

Az átlagos piaci ártól eltérően 15-30%-ot kér. Indoklásként hivatkozik a médiában sokat szereplő miniszterelnöki főtanácsadóra és a minisztériumban, közvetítő szervezetekben dolgozókra, politikai kapcsolataira. „Nagy ára van a biztonságnak”, mondja.

A partnere az ártól először majdnem elájul, kérdezi, „Ezt hogy lehet kigazdálkodni”? „Oldja meg…”, jön a válasz határozottan és ellentmondást nem tűrően, „…máskülönben soha nem nyer”. Ennek a mondatnak azért van fanyar, fenyegető íze.

A közvetítő tudja, hogy semmit nem kockáztat. Ha nyer, jön az óriási bevétel, ha nem nyer, még le is dorgálja az ügyfelet, hogy leszóltak fentről, "hogy nem támogatható a projektje, biztos eltitkolt valamit vagy rossz fát tett a tűzre...".

A közvetítő magában elégedetten, kéjesen mosolyog. A sok hülye…

A pályázati pénzek Magyarország versenyképességének növelése szempontjából létfontosságúak. Sok ember dolgozik lelkiismeretesen az államigazgatásban és a piaci szektorban azon, hogy tisztán, transzparensen haladjanak a fejlesztések, a magyar GDP nőjön. Ők hisznek Magyarország jövőjében.

Közben XXI. századi Tocsikok jönnek, akik Magyarország létét veszélyeztetik. Az nem vigasztal, hogy pár év múlva kiderül, majd talán börtönbe küldik őket. Addig is a fejlesztési területeken olyan károkat okoznak az államnak, piaci szereplőknek, hogy több év, míg helyreáll a rend, ha helyre tud. Közben meg elveszítjük hitünk és elveszik Magyarország fejlődése.

Én személy szerint, nem hagyom. Azt szeretném, ha gyerekeim is itt élnének, büszkén, nyugodtan.

Van még remény! Ma örömmel olvastam, hogy miniszteri főtanácsadók ide vagy oda, a Miniszterelnökség odacsap a nagyon magas visszacsorgatott díjakért dolgozó  „kijáróembereknek”! Nekünk becsületes fejlesztési szakembereknek, az államapparátus lelkiismeretes tagjainak, törvénytisztelő állampolgároknak egy lehet csak a célunk, sikeres fejlesztések, sikeres Magyarország! Hiszem, hogy ezen cél az igazi szakemberek bevonásával, a szakmai alapokon működő piaci szervezetek működési lehetőségeinek meghagyásával, közösen megteremthető!

Látom a kiutat! :)

Kicsit olyan érzésem van, amikor arra gondolok, hogy mi megy most végbe az új uniós pályázatok kiírása kapcsán, mint a mesében, amikor a pásztorfiú unatkozott a legelőn, és elkezdte farkassal ijesztgetni a falubeli népeket. Tavaly augusztus óta többször is hallhattuk már a „kiáltást”: jövő hónapban jönnek a pályázatok (!), hamarosan itt vannak (!), most már tényleg jönnek! Novemberben kaptunk egy előrehozott farkasbundást, ami dicsérendő ugyan – ám eltelt 5 hónap azóta, és a felgyorsult rendszer ellenére sincs eredménye az akkori kiírásnak. Karácsony előtt ismét biztosan látszódtak a körvonalai… Valaminek. Ami, mint kiderült se nem farkas, se nem pályázat. Nem baj, hiszen jött az új év: új kiáltások! Körültekintőbb fogalmazással.

Március vége van, eltelt egy újabb negyedév. Egyes piaci információk szerint április 10. az új időpont, van ismét mire felkészülnünk. Úgy gondolom, itt van az a PONT, amikor már nem lehet a vállalkozásoknak azt mondani, hogy „jövő hónap”, „hamarosan”, „várhatóan”, stb.

Ahhoz, hogy a mostani kormány által deklarált célközönség KKV vezetői komolyan vegyék, hogy a következő időszaknak tényleg ők a kedvezményezettjei TRANSZPARENS, és hiteles kommunikációra lenne szükségük, hogy ténylegesen tudjanak tervezni. Tehát, ha április 10. TÉNYLEG az a dátum, amire vár a piac, hirdetődjön ki minél hamarabb! Hiszen a forrás rendelkezésre áll…

Tulajdonképpen már tényleg csak a Farkas hiányzik a buliból!

Az jutott eszembe először, amikor nemrég olvastam a Magyar Közlönyben azt a bizonyos kormányhatározatot, amely ösztönző rendszert vezet be a 2007-2013-as ciklus uniós kifizetéseinek felgyorsítása érdekében, hogy ez biztosan kiveri majd a biztosítékot bizonyos helyeken. A biztosíték maradt, és ez így is van jól.

A rendszer lényege röviden, hogy 90% feletti lehívásnál 4 hónapnyi prémium jár az alkalmazottaknak, ám ha elérjük a 99- 100% közötti egy százalékpontos rést, a rendszerben dolgozók akár dupla annyi, vagyis 8 hónapnyi bért is kaphatnak jutalmul. A 90% már most 100%, hogy meglesz, hiszen 86%-nál tartanak a kifizetések. Emiatt akár úgy is értelmezhetjük a szabályt, - figyelembe véve, hogy az elmúlt időszakban a pályázatkezelői rendszerben óriási változások voltak - hogy akik maradtak, és tűrtek most extra 4 havi jutalomban részesülhetnek az eddigi kitartásért.

Úgy gondolom tényleg nagy kihívás pontosan teljesíteni a célfeladatot: azaz nem szabad túlszárnyalni a 100%-ot, hogy a magyar büdzsét se terheljük meg, ugyanakkor 99% alá sem kerülhetünk, hiszen komoly projektek és eredmények, nem utolsósorban eurók vesznének el. Ennek a teljesítménynek az elérése kiemelkedő vezetői kvalitásokat követel meg, illetve nagyon komoly végrehajtói szorgalmat, és alázatot kíván a rendszerben dolgozóktól. Esély a bizonyításra…

És hogy jó-e vagy rossz maga az ösztönző rendszer az állami szférában? Ebben az esetben bátran ki merem jelenteni, hogy ha sikerül a célfeladatot teljesíteni Magyarország kiemelkedően jól fog járni. Nemcsak a 4 -8 havi prémiumot tartom teljesen elfogadhatónak, emellett még vastapsot is megérdemelne az az államigazgatásban dolgozó közel 4000 ember, akik most ezen pörögnek … és bizonyítanak!

ÁLLAMI BEFEKTETÉS BIZTOS MEGTÉRÜLÉSSEL 

Sok adat és számos, a szakmában már ismert tény került terítékre az Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (NFÜ) július 19-i konferenciáján a Millenárisban, de ott hangzott el először nyilvánosan, hogy a gazdaságfejlesztés Magyarországon elsődlegesen az uniós forrásokra épít.

Eddig is világos volt, hogy Magyarország nem kezelheti könnyelműen az EU kínálta lehetőséget, a miniszterelnöki megszólalás után azonban hivatalosan is új kontextust nyert minden, a támogatási rendszerrel kapcsolatban felvetődő kérdés, feladat. E kijelentés révén nemzetgazdasági érdekké avanzsált az összes, az EU-s pályázatok eredményességét segítő vagy hátráltató szabályozási, szervezési, infrastrukturális vagy HR feladat mielőbbi megoldása.

Az intézményi működés alapvető átalakítására „üzemidőben” (a folyó támogatási periódusban) nem volt mód illetve akarat, a korábban kialakított mechanizmusok további gyorsítása pedig fizikailag lehetetlen. A rendszer elérte teljesítőképessége korlátait, ezért egyfajta „rendkívüli állapot” bevezetése vált indokolttá. Talán sarkos a fogalmazás, de a kifizetések állása többé nem lehet az NFÜ (mint a fejlesztéspolitikáért felelős miniszter irányítása alatt működő hivatal), a közreműködő szervezetek vagy akár a kedvezményezettek belügye. A még le nem hívott 5500 milliárdnak a kifizetése össztársadalmi érdek. Túlzás nélkül mondhatjuk ezt úgy is: a következő 3,5 évben az állami befektetések közül az uniós támogatások lehívására fordított pénzek garantálják a legmagasabb megtérülést.

Adott tehát egy gépezet, amit 3-4000 végsőkig leterhelt közszolga mozgat, akiknek se erejük, se lehetőségük tovább növelni az üzem hatékonyságát. Ezeket az embereket képtelenség jobban hajtani, mert az ma már a működő folyamat lassulását, minőségi visszaesését eredményezné. Mivel a rendszer radikális átalakítása 2014-től oldható csak meg, az idő szorításában a gyorsítás külső beavatkozást, erőforrásbevonást tesz szükségessé.

Az első intézkedések már megtörténtek: létrejött a Nemzeti Fejlesztési Kormánybizottság, mint döntéshozatali központ, folyamatban van az önerő-alap megteremtése, és egyre több jel mutat arra, hogy a döntéshozók tisztában vannak a kedvezményezettek aktivizálásának fontosságával is. Mivel azonban egy folyamat ütemét mindig a legszűkebb keresztmetszet határozza meg, a rendszer minden pontján biztosítani kell a gyors, hozzáértő beavatkozás lehetőségét.

Ezzel el is jutottam mondandóm lényegéhez: biztos vagyok benne, hogy nem lehet gyorsítani a lekötéseket, kifizetéseket külső segítség nélkül. Szakértői erőket kell bevonni az intézményi rendszer minden kritikus pontján, valamint a rosszul működő kedvezményezetteknél is. Ez részben azt jelenti, hogy az egyes irányító hatóságok, közreműködő szervezetek, projektgazdák mellé egy hatékonyságnövelő, problémamegoldó árnyékszervezetet kell felépíteni, amely feladata a rendszer- és projektmenedzsment hibák összegyűjtése, a megoldási javaslatok előterjesztése, és a haladéktalan korrekció támogatása. E szakértők megbízása 1-2 évre szólna, kizárólagosan az eredményre fókuszálva. Nem felelősöket, hanem megoldásokat kell találniuk.

Ez nyílván pénzbe kerül, de az NFÜ-nél uniós forrásból rendelkezésre áll ez az összeg. Határozott véleményem, hogy a maradék 5 500 milliárd forint lehívása csak ezen az úton érhető el. Ez a befektetés több ezer százalékos megtérülést eredményezhet. Nem érdemes spórolnunk, hacsak nem áll szándékunkban ezermilliárd forintokat otthagyni az Európai Uniónak.

A kifizetések elégtelen üteme hosszú évek óta egyik kedvenc témája a szaksajtónak. Hát persze, hiszen látványos paradoxon, hogy a krónikus pénzhiánytól szenvedő ország – a nemzetközi és hazai eljárásrendek szövevényes hálójába gabalyodva – képtelen kellő ütemben hozzáférni a rendelkezésére bocsátott fejlesztési milliárdokhoz. Mára ez a probléma drámai felhangot kapott: a válságtól megtépázott magyar gazdaság számára az egyetlen, utolsó lehetőséget jelenti a még lehívásra váró 5.500 milliárd forintnyi uniós pénz. A cél: jó helyre és a lehető leggyorsabban eljuttatni azt!

Sajnos azonban a gondot nem a célmeghatározás jelenti, hanem (mint az esetek többségében) a „hogyan?” vár jó ideje megválaszolásra. Egy biztos: gyors és érdemi átalakításokra van szükség ahhoz, hogy a megadott határidőn belül bele ne törjön a bicskánk a feladatba.

Nem sok időnk maradt, becslésem szerint nyárig el kell érni (majd fenn is kell tartani) a 40-50 Mrd Ft/hét kifizetési ütemet. A gyorsítás egyre gyakrabban szerepel a hazai és az uniós intézmények nyilatkozataiban is – elegendő itt csak a vonatkozó december 6-i 1423/2011 kormányhatározatban vagy az Európa Bizottság 2012. február 8-i közleményében szereplő, örvendetesen szigorú határidőkre hivatkozni. A támogatási rendszer szereplői a folyamatos nyomás alatt, egyre jobb mutatókkal teljesítenek, az utóbbi időben határozott javulás érzékelhető a vállalkozások támogatásában: több új, vonzó pályázat jelent meg, csökkent az elbírálás ideje és felgyorsultak a kifizetések.

Ugyanakkor sokan, számos írásban taglalták már, hogy milyen további kulcsterületeken – közlekedésfejlesztés, innováció, önkormányzati beruházások, energetika – vagyunk elmaradásban, egyre többen feszegetik újabb és újabb (az idő szűke miatt gyakorlatilag lehetetlen) átcsoportosítások szükségességét, és az is már-már axióma, hogy az önrész biztosításához be kell indítani a hitelezést, meg kell teremteni a kockázati tőke felhasználásának itthon még kevéssé elterjedt kultúráját. Szó se róla, ezek a felvetések mind megalapozottak, és jó irányba mutatnak, de – minden jó szándék dacára – szerintem önmagukban nem biztosíthatják az adott időkorlátok között az elvárt eredményt. Az óra üt, nem várhatunk arra, hogy a mennyiségi változás minőségibe csapjon át, ezért a probléma megoldásához egy más megközelítést javasolnék. Szorult helyzetünkben Einstein tanácsát tartom megfontolásra érdemesnek, aki azt mondta: „Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.”

Ha az ésszerű megoldásokat keressük, érdemes előbb felülről vetni egy pillantást a rendszerre, ahonnan szinte azonnal szemet szúr egy alapvető ellentmondás. Egy működési jellege (és külső meghatározottsága) miatt szélsőségesen nehézkes, adminisztratív mechanizmustól várjuk, hogy elősegítse a – tőke természeténél fogva – lendületes, a piac követelményeire reagáló beruházások megvalósítását. Olyan ez, mintha valaki gyeplőn vezetve próbálna célba juttatni egy versenylovat. Ezért vélem úgy, hogy első lépésként célszerű lenne a fejlesztéspolitika rendszerét látványosan elkülöníteni a hagyományos állami gépezettől, s a MAG Zrt.-nél már megkezdett koncepcionális szervezet-átalakítás folytatásaként létrehozni a valóban „köztes” státuszú – operatív, piaci szemléletű, jól motivált – közreműködő szervezet modelljét.

A gyorsítás irányába ható másik alapvető feladatnak látom azt, hogy tovább egyszerűsödjön a támogatási rendszer, és a Nemzeti Fejlesztési Ügynöség (NFÜ) illetve a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium (NFM) harmonikus együttműködése révén egy kézbe kerüljön az irányítása.

A harmadik, méltatlanul mellőzött feladat a 2014-2020-as támogatási időszak előkészítése. Most folyik a tervezés, és adott a lehetőség az új hétéves periódus irányelveinek módosítására, nemzeti érdekeink érvényesítésére. Homályos még, hogy a fejlesztés majdani irányait meghatározó tervek kinek az irányításával – NGM, NFM, KIM, NFÜ – készülnek el. Meggyőződésem, hogy (a korábbi versenylovas hasonlatnál maradva) jóval gyorsabban haladnánk előre, ha a négyből három zsoké sürgősen leszállna a nyeregből. Hangsúlyozom: a magyar fejlesztési prioritásokat szolgáló javaslatok fontosságát súlyos hiba lenne alábecsülni, hiszen utólag – mondjuk 2019-ben – már nehezen talál majd visszhangra a panasz, hogy „Anyám, én nem ilyen lovat akartam!”.

Túlzás nélkül az egész világ felfigyelt a robajra, amikor ránk csapódott a régóta emlegetett adósságcsapda. A Forint hirtelen beszakadása áthúzott minden alternatív megoldást, a világsajtó vezető hírként számolt be a Kormány és a Magyar Nemzeti Bank péntek reggeli egyeztető megbeszéléséről, a www.kormany.hu nagybetűs, nyitó közleményében emelte ki, hogy a mihamarabbi megállapodás az IMF-fel „a magyar gazdaság legfőbb érdeke”. Fontosnak érzem ugyanakkor hangsúlyozni, hogy ha e legfőbb érdek érvényesül is, az még nem maga a megoldás. Csak időt nyerünk vele.

Kelepcében vagyunk, és az IMF-megállapodás nem garantálja, mindössze lehetővé teszi számunkra – egy időre – a menekülést. Persze, lefékezi majd a forintárfolyam idegesítő mozgását, megnyugtató hatással lesz a kis- és nagybefektetőkre, és átmenetileg elsimítja a felszínen hullámzó hangulatokat. A látszólagos nyugalom azonban csalóka, hiszen a tőkeinjekció egymagában nem változtat a mélyben zajló, több évtizedes strukturális hibákat jelző folyamatokon.

Hölgyeim és Uraim! Ne ringassák magukat illúziókba! Elérkezett a súlyos döntések ideje. Igaz, hogy az IMF-megállapodással levegőhöz jutunk egy időre, de épp csak addig, amíg (a folyamatosan felmerülő költségek mellett) képesek vagyunk törleszteni a részleteket.

Pestiesen szólva: „Helyzet van!”. A szélsőséges kül- és belgazdasági feltételek közepette az utolsó, sorsfordító alkalom adatott meg arra, hogy felrázzuk, újra működésbe hozzuk a magyar gazdaságot. Most létfontosságú a hatékony korrekciós intézkedések körültekintő megtervezése, következetes végrehajtása.

A kérdés a régi, csak sokkal sürgetőbb: „Hogyan valósítható meg az adott feltételek között az állam működésének stabilizálása?” A válasz látszólag egyszerű: a kiadások csökkentésével és a bevételek növelésével. A költségcsökkentéshez strukturális reformokra van szükség, míg a növekvő bevételek az eredményes cégek – és munkavállalóik – adójából származhatnak.

Strukturális átalakításokra mind a finanszírozás oldalán, mind a működés szervezésében szükség van. (Csak egy lépés ebben az irányban, de jó példa a hétvégén bejelentett, 1 millió ember számára elérhető, egyoldalas adóbevallás.) Az intézkedések hatékony megvalósításához elengedhetetlen az átgondolt, szoros koordináció, illetve az „egy feladat-egy felelős” elvének érvényesítése olyan kulcsterületeken, mint például az uniós források felhasználása.

Nemcsak az érintettség okán említem szakterületünket: a fejlesztéspolitika hatékonyságától ugyanis nagyban függ az adóbevételek növekedése. Adót – sőt, növekvő mértékű adót – csak az a cég tud fizetni, amelynek nyereségessége nő, amelyik ennek hála több embert tud foglalkoztatni, több (és talán magasabb) bért tud fizetni. E ponton persze hosszan lehetne lamentálni a magyarországi vállalkozások helyzetéről, de erre most nincs idő: most lépni kell, és közben arra fókuszálni, ami a megoldás felé visz minket. Visszakanyarodva tehát a fejlesztéspolitikához: a rövid távú (1-2 éves) KKV-fejlesztési tervek megvalósítását az a rendelkezésünkre álló, az IMF-től kért hitellel megegyező nagyságrendű (!) uniós forrás segítheti, ami az elmúlt 5 évben, sajnos, nem igazán tudta megmozgatni a magyar piacot. Bár tény, hogy már-már az utolsó utáni pillanatban vagyunk, de úgy gondolom, ezt a 15 Mrd Eurot még képes lehet felszívni a magyar gazdaság.

A támogatások alapvető célja a Magyarországon munkahelyet teremtő, fejlődőképes cégek beruházásainak előmozdítása. Nem mindegy azonban, hogy a pénz hány százalékát használjuk fel külföldi termékek, szolgáltatások beszerzésére, és mennyit fordítunk belőle a belső piacok bővítésére. Ugyanez az uniós forrás biztosít lehetőséget arra is, hogy átalakítsuk a hazai vállalkozások összetételében mutatkozó anomáliákat: megnöveljük a fejlődni képes, ténylegesen működő hazai KKV-k számát, illetve segítsük a hazai ipar fellendítését. Létre kell hozni azt a magyar vállalkozói középrétegét, amely képes lesz évtizedekig, évszázadokig megélhetést biztosítani a magyar embereknek. Meg kell erősíteni azokat a cégeket, amelyek nagy hozzáadott értéket állítanak elő, sok embert foglalkoztatnak, és innovatív termékeket, szolgáltatásokat állítanak elő. A pénzt (az uniós forrásokat) gyorsan és a lehető legjobb helyre kell eljuttatni. Ez az a folyamat, amelyben az államra is, de a fejlesztési projektek minden egyes szereplőjére is felelős szerep hárul.

-----------------

Hölgyeim és Uraim! Az előttünk álló súlyos feladatok megoldásához a szakértelmen kívül két dolog szükséges: idő és pénz. Az IMF-hitel átmeneti egyensúlyt teremtve az egységnyi, záros határidejű „laufot” biztosítja ahhoz, hogy jó irányba induljon el a gazdaság fejlesztése. Az így nyert idő mellé a pénzt a strukturális átalakításhoz, a gazdaság motorjainak begyújtásához kizárólag a most még elérhető, uniós források biztosítják. Ez a bizonyos „másik” 15 Mrd Euro jelenti azt a kivételes lehetőséget hazánk számára, amelyet most valóban vétek lenne nem kihasználni!

Vesztesek és nyertesek?

Az NFÜ honlapján megjelentetett, „Az OP-módosítás társadalmi egyeztetése” címet viselő dokumentum arról tanúskodik, hogy határozott a kormányzati szándék az uniós források programok közötti (és egyes programokon belüli) megoszlásának módosítására. Mint azt már korábban is írtam, egy-egy ilyen átcsoportosítás hosszadalmas folyamat (lévén az eredeti finanszírozási célok alapvető módosításához az Európai Bizottság érintett Főigazgatóságainak jóváhagyása is szükséges), mégis bizonyos esetekben ésszerű belevágni.

A dokumentum több pontja is figyelemre méltó változásokat vetít előre, de jelen bejegyzésem tárgya az a 160 Mrd Ft, ami a javaslat jóváhagyása esetén a Közlekedés Operatív Program (KÖZOP) keretéből a Környezet és Energia Operatív Programba (KEOP) kerül át. Hogy miért tartom e két program „huzavonáját” naplóbejegyzésre méltónak? Nos, látszólag két olyan fejlesztési irány között kényszerülünk választani, amelyek mindegyike kulcsfontosságú az ország számára, hiszen a hatékony gazdaság működtetéséhez egyaránt szükség van a megújuló energiák felhasználását lehetővé tevő technológiák, eljárások meghonosítására és a korszerű szárazföldi és vízi közlekedésre is. Ilyen ínséges időkben, amikor se a kormánynak, se a vállalkozói körnek nincs pénze saját szakállára beruházni, nincs az az ember, aki jó szívvel lemondana e két, a társadalmi hasznosságot tekintve egyaránt alapvető prioritást képviselő pályázati forrás bármelyikéről.

Itt van azonban a kutya elásva: pályázható ugyan pénz közlekedésfejlesztésre és energetikai korszerűsítésre is, de vajon – reálisan – elnyerhető-e?

A KÖZOP-ból támogatott fejlesztések megvalósítása szélsőségesen időigényes, hosszadalmas előkészítést követel. A tulajdonviszonyok rendezése, a műszaki, jogi, önkormányzati egyeztetések miatt ezek a „gigaberuházások” jellemzően igen lassan indulnak el, s noha – a kivitelezési kapacitás függvényében – később, a megvalósítási szakaszban jelentősen felgyorsulnak, ma nincs realitása annak, hogy ezek a projektek a rendelkezésünkre álló 2+2 év alatt eljussanak a megvalósulásig.

A közösségi közlekedés fejlesztésével ellentétben az energia-hatékonyságot fejlesztő KEOP-beruházások relatíve rövidtávon megvalósíthatók és – ami szintén nem mellékes – közvetlen, tényleges megtérülést eredményeznek. Ez lehet az oka annak is, hogy a KEOP iránt mindhárom oldal (az állam, az önkormányzatok és a vállalkozások is) komoly érdeklődést mutat, s ezért nem megalapozatlan abban reménykedni, hogy az ide kerülő forrásokat 2015 végéig fel tudjuk majd használni.

Úgy gondolom tehát, hogy noha egyes (eleve halálra szánt) projektek számára ez most az azonnali véget jelenti, a tervbe vett átcsoportosítással nem lemondunk a pénzről, hanem épp ellenkezőleg: a javaslat elfogadása megteremti az esélyét annak, hogy a korábban Magyarországnak ítélt források adott határidőn belül még hasznosuljanak.

UTÓIRAT
A tény, hogy az ország kénytelen átgondolni az elindított beruházásokat arra is felhívja a figyelmet, hogy a 2014-2020-as támogatási periódus sikere érdekében ideje lassan megkezdeni a majdani nagyberuházások előkészítését.

„Ha a miniszter urak a jövőben is a polgári kormányban szeretnének dolgozni, a 95%-ot hozniuk kell.” – jelentette ki Orbán Viktor csütörtök délután a KAVOSZ Parlamentben rendezett eseményén.

A 150,000. Széchenyi Kártya átadását ünneplő rendezvényen tartott beszédéből az ország első embere 5 teljes percet szentelt egy alapvetően más lapra tartozó tárgynak – az uniós források felhasználásának. Súlyos szavak hangzottak el: a „legfőbb feladatként” említett 95%-os felhasználás Európa szerte alig valakinek sikerült eddig, Orbán Viktor mégis úgy fejezte ki magát, hogy „fővesztéssel jár”, ha a szakminiszterek valamelyike nem éri el ezt a célt.

A KAVOSZ eseményére egy vállalkozásfejlesztési konferenciáról érkeztem, ahol előadóként épp azt a kérdést feszegettem, hogy miből is lehetne elérni a hazai GDP növekedését. Mert van, ugye, a régi képlet – akik közgazdaságtant tanultak bizonyosan emlékeznek rá –, miszerint GDP = C + G + I + NEX, ahol a „C” a lakossági fogyasztást, a „G” az állami fogyasztást, az „I” a beruházásokat, a „NEX” pedig a nettó exportot jelöli. Tudom, akinek kalapácsa van, az mindent szögnek néz, de talán nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom, hogy az adott gazdasági környezetben a belső fogyasztás növekedésére, az állami beruházások bővülésére, vagy (az egyre növekvő adóterhek mellett) a beruházói kedv spontán fellángolására számítani botorság. Marad, sőt felértékelődik tehát az uniós források szerepe. A kifizetésre váró, összesen 6000 Mrd Ft – átlagosan évi 1500 Mrd Ft – támogatás a fennmaradó 4 évre vetítve a GDP évi 6%-át teszi ki. Ez már olyan tétel, amivel ki lehetne mozdítani (meg lehetne menteni?) a tetszhalott magyar gazdaságot.

Meggyőződésem, hogy a ma feketén-fehéren megfogalmazott ultimátum indokolt – a megjelölt célszám eléréséhez azonban gyors és következetes lépésekre lesz szükség. Hogy pontosan milyenekre?
Ez legközelebbi bejegyzéseim tárgya lesz.

KETTŐS INSPIRÁCIÓ:
kockázati tőke és államilag garantált hitel

Tagadhatatlan tény, hogy Magyarországon 2004. óta számos vállalkozás részesült állami vagy uniós támogatásban, ugyanakkor sajnos tény az is, hogy a cégek egy közel sem elhanyagolható csoportja eleve elesett – vagy tudatosan elállt – a pályázati lehetőségtől. Nos, az elmúlt hetekben két olyan figyelemre méltó bejelentés is történt, amely beindíthatta a forráshiánytól szenvedő, magyar kis- és középvállalkozások vezetőinek fantáziáját.

Világgazdasági válság, bizonytalan piaci viszonyok, bénult hitelezés… Mit szépítsük, ezek nem ideális feltételek a fejlesztés (előremenekülés) lehetőségeit mérlegelő kis- és középvállalkozások (KKV-k) számára. Hiába a támogatáspolitika deklarált KKV-orientációja, az életképes projektötlet vagy a bizonyítottan sikeres cégvezetői gyakorlat, ha a vállalkozások jó része ma képtelen megfelelni a vissza nem térítendő pályázatokban előírt kritériumoknak, s ezért az utóbbi ideig nem juthatott fejlesztési forráshoz.

E dilemma feloldását segítheti a két egymást követően bejelentett finanszírozási konstrukció: a Széchenyi Tőkebefektetési Alap (SzTA) kínálta tőkeinjekció, illetve az NFÜ által a múlt héten bemutatott Kombinált Hitel Garancia (KHG) eljárás. E két kezdeményezés a célját – a KKV-beruházások beindítását – tekintve egy irányba mutat, érdemes tehát őket egy kalap alatt tárgyalni.

AZONOS CÉLOK
Mind az SzTA, mind pedig a KHG azt az uniós elvet követi, amely szerint „végéhez közelít az ingyen pénz korszaka”, az EU finanszírozta projektekben a támogatások vissza nem térítendő formája helyett egyre nagyobb hangsúlyt kell, hogy kapnak a kedvezményes hitelként működő, visszatérítendő megoldások.

Mindkét konstrukció célja, hogy a pénzhiányos gazdaságban a finanszírozás megkönnyítése révén adjon lökést a KKV-k perspektivikus fejlesztési projektjeinek. Hogy mennyire kiéheztette a válság a piacot, azt jól mutatja a két konstrukció megjelenését követő azonnali reakció, ami a prognosztizált várakozásokat messze felülmúlta: az SzTA bejelentését követő 2 hónapban 80 cég kívánt élni a tőkeinjekció lehetőségével, míg a KHG e heti hírére – csak a MAPI-nál – 3 napon belül közel 30 vállalkozás jelezte érdeklődését.

A két új mechanizmus harmadik, de szintén egybecsengő vonása, hogy mindkettő elsősorban a gép- és technológia-beszerzésre fókuszál, vagyis olyan fejlesztéseket támogat, amelyek kézzelfogható termékek, mondjuk úgy: a hatékonyságot növelő „hardware” beszerzését célozzák.

BERUHÁZÁSTÁMOGATÁS – KÉT IRÁNYBÓL
A két konstrukció más-más oldalról segíti a beruházás megavalósulását.
A tőkeinjekció a céget teszi kellően potenssé, míg az államilag garantált hitel a projektet erősíti. A források odaítélésénél a tőkealap a projekt esélyeit, életképességét (a jövőt) veszi górcső alá, míg a kombinált hitel garancia eljárás a vállalkozás korábbi teljesítménye (a múlt) alapján értékeli a jelentkezőket. A fedezethiány jellemzően fájdalmas problémájára is más-más megoldást kínál az SzTA és a KHG: míg az előbbi eltekint tőle, addig az utóbbi támogatással könnyíti meg a fedezet biztosítását.

A HARMADIK IRÁNY
Ugyan a Széchenyi Tőkebefektetési Alap gyakorlatilag a banki finanszírozás egyfajta alternatívjaként is felfogható, nem kérdés, hogy az eredményes vállalkozásfejlesztéshez elengedhetetlen a bankok aktív szerepvállalása. Ezt igyekszik stimulálni a KHG a banki hitelezés kockázatának csökkentésével. A kezdeményezéshez az MFB után a deklaráció szintjén már csatlakozott a Citibank, a Gránitbank, a K&H Bank és az OTP is.

A nagy kérdés az, hogy a kockázatok egységnyi csökkenése elegendőnek bizonyul-e ahhoz, hogy valóban felébressze csipkerózsika-álmából a bankszektort, s hogy az képes lesz-e végre betölteni hitelezői küldetését…

RÉGI SZEREP ÚJ FELFOGÁSBAN

Túlestünk a „W” első szárán, s most ismét itt a lejtmenet: a kormányok világszerte súlyos összegeket fordítottak a bankok konszolidációjára, mégsem pörögtek fel a motorok, a várt eredmény elmaradt, nem indult be a hitelezés, így nem növekszik (sőt, visszaesést mutat!) a kereslet is. Az elgyengült, étvágytalan beteg, akit egy fotó kedvéért erővel felültettek az ágyban, abban a pillanatban visszahanyatlott, amint kivették dereka alól a nagypárnát (ld. még George Akerlof, a neves közgazdász idevágó hasonlatát - „Animal Spirits”, Corvina, 2011).

A válságot előrejelző Dr. Végzet – Nouriel Roubini amerikai közgazdász professzor – szerint Karl Marxnak igaza volt , „…a kapitalizmus egy ponton lerombolja önmagát”, a piacok (szemben azzal, amit korábban hittünk), nem képesek maguk szabályozni a folyamatokat, s óhatatlanul előáll a kereslet aggregált hiánya. A gazdasági folyamatok három aktív szereplője – a piac, az állam és a háztartások – közül a jelek szerint ma az állam a legpotensebb tényező. Az állam, amely eddig jellemzően a pénzügyi eszközök révén próbálta befolyásolni a negatív spirált – megerősítette a bankokat, módosította az adók és a juttatások rendszerét, árfolyamkorlátot vezetett be, de megmaradt végig a szabályozó funkciónál, vagyis maga „nem száll be” a folyamatokba.
Pedig, meglehet, elérkezett az idő a szemléletváltásra.

A munkanélküliség nemcsak a – közvetlenül és közvetve – érintettek számára jelent tragikus problémát, az állam számára is súlyos gond az, ha túl sokan vannak „az utcán”. Nemcsak a segélyezés, nyilvántartás, átképzés jelent gyakorlatilag megoldhatatlan terhet a költségvetésnek, hanem az is a közigazgatás gondjait növeli, ha a (munkába járás rendszerességével együtt) anyagi és morális egyensúlyát egyszerre elvesztő, a társadalom peremére kerülő ember hajlamossá válik a szélsőséges viselkedési minták követésére.

Úgy gondolom, a közmunka erre a problémára - jellegénél fogva - csak részlegesen kínálhat megoldást. Adódik azonban egy másik lehetőség is. Az elmúlt évtizedekben számos gyár ment (és megy folyamatosan) tönkre, míg a valamikor általuk gyártott termékek helyét az import kínálat foglalta el. Adott tehát egyrészt az üresen álló (vélhetően olcsón felvásárolható) gyárépületek sora, másrészt itt a kihasználatlan munkaerő... Igaz ugyan, hogy a munkanélküliek többsége alacsonyan képzett, de vannak erős helyi tradíciókkal bíró, jellemzően fizikai munkára építő (ma főleg importra támaszkodó) ágazatok – mint pl. a kerámiaipar, a fafeldolgozás vagy a bevásárlóközpontok import-zöldségeit kiváltó konyhakertészet – amelyekben a munkanélküliek jó része foglalkoztatható lenne.

Van egy olyan sejtésem, hogy teszem azt 200 ember rendszeres segélyezése, illetve az annak folyományaként felmerülő szociális probléma-kör kezelése többe kerül az államnak, mint egy nyomott bérekkel, de mégiscsak folyamatos foglalkoztatást biztosító – hangozzék ez bármekkora eretnekségként –, állami asztalos-üzem vagy kertészet beindítása. Igaz, ezzel a segélyezettek foglalkoztatása céljából (de csakis ebben a jól definiált esetben, s nem a nemzetgazdaság szintjén!) „beáldoznánk” a technológiafejlesztés prioritását, viszont az érintett kör számára emberibb és felvállalhatóbb feltételeket teremtenénk a talpra álláshoz. A jól megválasztott, a belföldi alsó-közép szegmensben értékesíthető termékek (valamint az állami szerepvállalás miatt elégséges nullszaldós működés) garantálhatná az ilyen munkahelyek fennmaradását, (ritka) szerencsés esetben akár prosperálását is. Ez, persze, csak egy gondolatkísérlet – azon még bőven ráérünk törni a fejünket, hogy milyen feltételekkel értékesíthető egy ilyen üzem, ha véletlenül kiderül, hogy profittermelésre is alkalmas. De azt hiszem, kicsit előreszaladtam.
Vagy hátra..?

7 bő esztendő?

MAGYAR SZEMPONTOK: 
érdekességek, kérdések az EU 2014-2020-as költségvetési javaslata kapcsán

Június 29-én – jelentőségéhez képest elenyésző hazai visszhanggal – jelent meg az Unio 2014-2020 költségvetésére vonatkozó első hivatalos javaslat, amely egyelőre a EU büdzsé fő sorait ismerteti. Az aznap indított, majd másféléves vita Magyarország számára is fontos, a közösségi és a hazai gazdaságfejlesztés finanszírozását érintő kérdésekről dönt majd, ezért különösen méltatlan a látványos érdektelenség.

Súlyos hiba lenne azt gondolni, hogy a brüsszeli felvetések ránk nincsenek hatással. Azért adatik ennyi idő a javaslat megfontolására, mert a majdani döntés azt befolyásolja, hogy az új támogatási periódusban mennyi pénz lesz vidékfejlesztésre, a régiók felemelésére, a vállalkozásokat, önkormányzatokat, civil szervezeteket segítő közösségi programokra. Az alábbiakban szemezgettünk az EUR-LEX-en (egyelőre csak angolul) közzétett, kicsit „rágós”, de mindenképp figyelemre méltó olvasmány érdekesebb megállapításaiból.

1. ÚJ JOGKÖRÖK?

Már az előszóban, rögtön a szöveg legelején szerepel egy kitétel, miszerint új rend jön, a terv megalkotói szakítani kívánnak azzal a gyakorlattal, hogy „bizonyos közhatóságok jogot formálhassanak arra, hogy saját belátásuk szerint költsék a pénzt”. A jövőben minden igénylést egyértelműen kötni kell a közösen elfogadott célokhoz, prioritásokhoz. A szöveg utal arra, hogy adott esetben a regionális projektek elbírálásakor is számon kérik majd az uniós prioritás teljesülését. Ugyanakkor több helyen utalnak arra, hogy a nagy, az európai infrastruktúra-fejlesztés részét képező projektek kikerülnek a tagállami hatáskörből.
    Ezek a mondatok azt jelzik tehát, hogy megvonni tervezik a korábban tagországi hatáskörbe tartozó döntési jogkörök egy részét.

2. A FELHASZNÁLÁS NEM ÖNCÉLÚ

Az anyag – szintén a bevezetőben – hangsúlyozza, hogy az Unió keretei is korlátosak. Hogy mennyire igaz ez a tény, arról az az arányszám árulkodik, ami szerint az EU költségvetése a bruttó európai nemzeti jövedelem mindössze 1%-a (a tagállamok összbüdzséjének 1/50 része. Szintén érdekes, hogy az általános vélekedéssel szemben, miszerint „az Unió a pénzek nagyját a köztisztviselőkre és középületeire költi”, a valóságban az EU költségvetésének mindössze 6%-át fordítja az említett célokra. A tervezet ezt a jelenleg 1%-nyi összeget kívánja az EU Parlament javaslata alapján 1,1%-ra emelni az új támogatási periódusban.

3. PÉNZ - ÚJ ELVEK SZERINT

A dokumentum az eddigi alapelvek módosulását is előrevetíti – kérdés, hogy ez mit jelent pontosan: a „törekvés a jóra” üres lózungja marad, vagy valós változást jelez az összeállítás 9. oldalán szereplő 4 – Eredmények, Egyszerűsítés, Feltételekhez kötés, A beruházás hasznosítása – kiemelt pont. Nézzük, melyikről, mit gondolhatunk!

• Az „Eredmények” a stratégia meghatározó szerepét emeli ki, és „ahol lehetséges” a programok összevonását, újratervezését helyezi kilátásba a megvalósítás-jelentés-ellenőrzés hármasának egységesítése mellett.
• Az „Egyszerűsítés” pont arról beszél, hogy a támogatási folyamatok szabályozása túlzottan összetett, ami mind az országokat, mind az esetleges pályázókat elkedvetlenítheti, ezért mind a támogatások általános rendjét (Pénzügyi Szabályozás), mind pedig a szektor-specikfikus szabályozást egyszerűsíteni tervezik. (Erről egy minden szektorra kiterjedő, részletes kommunikációt 2011 végére ígér az anyag.)
• Ennél a – valljuk be, korábbról ismétlődő – ígéretnél érdekesebb a harmadik „Feltételekhez kötés” („Conditionality”) pont, amely a kimutatható eredmény érdekében (a szövegben egyelőre nem részletezett) feltételekhez tervezi kötni a programok, pénzügyi eszközök rendelkezésre bocsátását. Különösen a kohéziós és mezőgazdasági támogatások esetében kell majd (valahogy…? De mennyiben lesz más ez a rendszer, mint a mostani indikátoroké?) demonstrálni az uniós prioritások érvényesülését.
• A negyedik pont a nemzeti és nemzetközi pénzintézetekkel, azok között is kiemelten az EIB Csoporttal való együttműködés pozitív tapasztalataira építve kívánja növelni az uniós pénzek hatását. Az anyag garanciákról és a kockázatvállalás megosztásáról ír, melynek révén az Unió új, hatékonyabb pénzügyi eszközökhöz segítheti az ígéretes innovatív vagy infrastrukturális projekteket, s egyben hozzájárulhat a pénzpiacok beindításához a krízis után.

4. SZOLIDARITÁS I.: „TRANSITION” RÉGIÓK

A kohéziós politika kiemelt szerepet kap a 2020-as célok megvalósításában, melyek sikerének érdekében – támogatandó a konvergencia-státuszból már kikerülő, de nehéz helyzetű gazdaságokat – új régiós kategóriát kívánnak bevezetni. „Transition region” lesz minden olyan régió, ahol az egy főre eső GDP az EU-27 azonos adatának 75%-90% -a között mozog. A javaslat szerint ezek a területek (a korábban viszonylag mostohán kezelt Közép-Magyarországi Régió is!) 2014 és 2020 között is megkapnák a konvergencia-időszakban nekik jutatott támogatás 2/3-át.

5. SZOIDARITÁS II.: AZ ABSZORPCIÓ SEGÍTÉSE

Nyitva hagyják – precedens alapon – a nemzeti hozzájárulás 5-10%-os csökkentésének lehetőségét, de egyúttal feltételeket (egyelőre nem részletezik, milyeneket) szabnak a helyi adminisztratív kapacitások fejlesztésével kapcsolatban.

6. ÁTCSOPORTOSÍTÁS

Az „Alapvető új elemek” címszó alatt a források átcsoportosításáról ír az anyag. Négy kiemelt prioritási területet neveztek meg. Ezek: pán-európai infrastruktúra, kutatás-innováció, oktatás és kultúra, az EU külkapcsolati politikájának megerősítése. A környezetvédelmet és a klímaváltozás elleni küzdelmet vertikális, minden témát átszelő prioritásként kívánja az Unió a jövőben kezelni.

7. FP7 HELYETT HORIZONT 2020

Kutatás-innovációra az új, „HORIZONT 2020”nevet viselő program keretében 80 Mrd EUR-t szán 2014-2020-ra az EU Bizottság. Erre a célra az előző periódusban közelítőleg 60 Mrd EUR-t költöttek Unió szerte. (Az FP7-ben kb. 50 Mrd EUR volt.) Az új összeg most jelentős hangsúlynövekedést jelez.

8. FOLYTATÓDIK A „TÁMOP-DOMINANCIA”

A tervezet szerint a Strukturális Alap forrásainak 40%-át az Európai Szociális Alaphoz rendelik a konvergencia régiókban. Az itthon a 2007-2013-as periódusban a Társadalmi Megújulás Operatív Program (TÁMOP) kereteiből osztott támogatásokra - sok esetben megalapozottan - „árnyék vetült” Magyarországon, mivel a nehezen számszerűsíthető, „szoft” célmeghatározás lehetőséget teremtett a visszaélésekre.
    Az eddigi tapasztalatok alapján felmerül a kérdés, hogy helyénvaló-e ettől a forrástól remélni a munkahelyek számának növekedését.

9. AZ ÖSSZEKÖTTETÉS HANGSÚLYOS FEJLESZTÉSE

Az új elgondolás kiemeli a Kohéziós Alapból a kommunikációs csatornák fejlesztésére szánt kereteket, és létrehozza a 40 Mrd EUR-ós „Connecting Europe”-ot, amiből az EU-szintű érdekek mentén az Unió által központilag (nem tagállami hatáskörben) menedzselt fizikai (közlekedési és energia-hálózatok fejlesztése) és IT kommunikációs fejlesztések (9.1 Mrd) valósulnak majd meg. Az anyag a javasolt infrastrukturális fejlesztések listáját is beígéri, de ez egyelőre nem elérhető.

10. HUMÁN TŐKE FEJLESZTÉSE (KÉPZÉS, KULTÚRA)

Az uniós képzési programoktól, a formális és nem formális oktatás támogatásától, a határokon átnyúló kulturális és sajtó projektektől hosszú távú gazdasági előnyöket remélnek. Az iskoláztatás folyamatából való korai kihullás ellenszereként (szemben az eddigi gyakorlattal) jelentős kereteket különítenek majd el támogatandó a más európai ország egyetemén szerzett diplomák számának növekedését. Képzésre 15,2 Mrd EUR-t, kultúrára 1,6 Mrd EUR-t terveztek be az EU-bizottság döntéshozói (és ez még kiegészül a Strukturális Alapok hasonló célra szánt forrásaival).
    Érdekesség: a kultúrára szánt összeg megnégyszereződött, lévén az előző periódusban mindössze 400 M EUR volt. Meglehet, hogy az Unió így kívánja kompenzálni a válságtól sújtott nemzetgazdaságok szintjén mindenhol súlyos csorbát szenvedő terület veszteségeit.

---

Nem kell makro-gazdasági szakembernek lenni ahhoz, hogy belássuk, a fenti pontoknak vannak magyar vonatkozásai is. Az unió augusztus elsején már bizonyította nyitottságát, hiszen konkrét, nagy rugalmasságot mutató lépéssel, a nemzeti önrész 6 országnak (köztük hazánknak) felkínált 10%-os csökkentésével demonstrálta, hogy nyitott a támogatási alapelvek módosítására, amennyiben azt az egyes országok gazdasági helyzete indokolja. Botorság lenne ezt a deklarált nyitottságot a 2014-2020-s költségvetés tervezése idején nem kihasználni, hiszen most dől el, hogy a 2014-től induló 7 esztendő mennyire lesz szűk vagy bő – számunkra is.

A hónap híre

Az uniós támogatások finanszírozása eddig minden EU-államban úgy valósult meg, hogy a forráskeret 85%-át a közösség, míg 15%-át az érintett ország költségvetése folyósította. Ezen változtat a brüsszeli EU-bizottság augusztus 1-én közzétett, a magyar gazdaságfejlesztés számára kulcsfontosságú, nagy érdeklődést kiváltó javaslata.

Az előbb a Financial Times (FT) oldalain megszellőztetett, majd hivatalos sajtóközleményben is megjelent hír arról árulkodott, hogy az unió vezetése – felgyorsítandó a támogatások lehívásának ütemét – határozott, és az uniós gépezet gyakorlatához képest meglepően operatív lépésre szánta el magát.

Az EU-bizottság az FT cikke szerint a nálunk is sokat emlegetett „rendszerhibák” mellett elsősorban abban látja az uniós pénzek lassú hasznosulásának okát, hogy a gazdasági válsággal küzdő államok számára jelentős teher a fent említett 15% biztosítása. A helyzetet úgy kívánja orvosolni a José Manuel Barroso által támogatott, tegnap délután nyilvánosságra hozott javaslat, hogy 6 ország – Görögország, Írország, Portugália, Magyarország, Lettország és Románia - esetében az eddigi 15%-os kötelező hozzájárulást, 5%-ra csökkenti.

Ez a – láthatóan rohammunkában – fogalmazott, örvendetes hír a megvalósítás oldalán számos kérdést vet fel, mivel a szöveg (noha mint minden uniós dokumentum több nyelven is elérhető) több szempontból is „szabad teret enged az értelmezésnek”.

Miből?
Ma már köztudott, hogy az Unió sem rendelkezik az arany tojást tojó tyúkkal; vélhetően ezért is hangsúlyozta a sajtóközlemény, hogy a Barroso által egyfajta „Marshall Tervként” aposztrofált lépések nem követelnek újabb áldozatokat a befizetőktől. A finanszírozás módját firtató kérdésünkre a közleményben feltüntetett uniós kapcsolattartók a következő választ adták: „A 2007-2013-as periódusra szánt teljes összeg nem változott – ami az új rendszerben módosul, az a kifizetések üteme. A gondolat a támogatás mielőbbi bejuttatása az országok gazdaságába, hogy a pénzinjekció nagyobb hatással, rövidebb időn belül vezessen eredményre, s hamarabb beinduljanak a projektek. A sajtóanyag táblázatában szereplő, Magyarországra vonatkozó érték <308 M EUR> nem az országnak szánt teljes összeg, hanem a feltöltés becsült hatása <„impact”>, amit az uniós finanszírozás arányának megemelésétől remélünk.”
Tehát, annak érdekében, hogy a többi uniós állam (befizető) hozzájárulását is megnyerje az ötlet (vagyis ne követeljen pluszbefizetést, s így „a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon”) – az elgondolás nem növelné meg a korábbi uniós kereteket, hanem az EU által biztosított rész változatlan értéke mellett csökkentené az érintett országok – köztük hazánk terhét. Esetünkben – ha a tegnap közölt álláspont nem változik – ez annyit jelent, hogy a százalékosan magasabb uniós hozzájárulás mellett a kiosztható pénzösszeg 10,5%-kal kevesebb lesz.

Mikortól?
A második – egyelőre megválaszolatlan – kérdés, hogy a 15% versus 5% helyzet mikortól érvényes. Ugyanis, ha az egész támogatási periódusra (és a 2007-2013 időszakra elkülönített, jelenlegi árfolyamon közel 8.000 Mrd forintra), visszamenőleges hatállyal vetítjük ki a most kapott kedvezményes feltételeket, akkor a forrás lehívása közelítőleg 840 (előre betervezett) Mrd forinttal kerülne kevesebbe a magyar költségvetésnek. Ugyanez a szám „mindössze” 630 Mrd, amennyiben csak a még nem kifizetett támogatási keretre (ez jelenleg kb. 6.000 Mrd Ft) vonatkozik a könnyítés.

Kinek jó ez?
A sorok között megjelenő, most uniós szinten deklarált gyorsítási szándék a pályázóknak ígér javuló feltételeket, de természetesen a hír mindannyiunk számára fontos: a költségvetésében váratlanul megjelenő plusz most minden érintett ország gazdaságát egy kis lélegzetvételhez juttatja.

Mire szánják a pénzt?
Reményeink szerint nem véletlen, hogy pár fejlesztési terület kiemelten nevesítve lett a sajtóanyagban. Kérdés, hogy jelenti-e azt a foglalkoztatás-növelés, a képzés, a klaszterek és a közlekedés hangsúlyos említése, hogy lehetőség nyílhat az Operatív Programok közötti súlyozásra is. Vagyis, lesz-e mód arra, hogy az új fókuszok szerint bizonyos programok forrásaiból ne áldozzunk, miközben más, jelenleg nem súlyponti területek fejlesztéséről akár le is mondunk?

Mi a jó Magyarországnak?
A költségvetés számára így felszabaduló pénz egyértelmű jelentősége mellett, fontosnak tartok hangsúlyozni még egy tényt. Mivel a támogatási keretek 100%-át eddig sem igen sikerült lehívnia egyik európai országnak sem, meggyőződésem, hogy a 90%-os keret maximális felhasználása is komoly fegyvertény lenne. Ha ezt megfejeljük azzal – az érzékelhető uniós jó szándékra alapozott – feltételezéssel, hogy most (meglehet) itt a lehetőség az Operatív Programok közötti, ésszerű és gyors átcsoportosításra is, akkor vitathatatlanul hatalmas, valóban a Marshall Tervhez mérhető lehetőséget kapott Magyarország.

Pedálozunk. Hegymenet. Hol enyhébb, hol durvább emelkedők. Keserves szakasz, már jó ideje csak emlék a legutóbbi lejtő, a rövid, gondtalan suhanás a mélybe… ahonnan most kapaszkodhatunk megint felfelé. Mondhat bárki bármit a sport szépségeiről, a belső teljesítménykényszerről, a jellemformáló hatásról: ez most akkor is vergődés, hegynek fel, kanyartól kanyarig. Fájdalmasan feszülnek az izmok, mégis alig haladunk, ellenünk dolgozik az út, az „m x g” és a leállásra csábító gondolat.

Jó lenne leszállni, hagyni az egészet a fenébe, csak letelepedni a fűbe, és nézni, ahogy a többiek kínlódva izzadnak felfelé. Jó lenne? Az lenne az út (Lao Ce szerint az élet) vége, a cél feladása. A végső lemaradás, míg mások hajtanak hegyen-völgyön tovább.

A gazdaságpolitikai pálya korrekciója lassú és fájdalmas folyamat, s egyelőre csak remény a lankásabb – könnyen vállalható – emelkedő. Mégsem alternatíva a leszakadás. Vörösmarty itt kísért közöttünk, hiszen most kell igazán az ész, erő és akarat ahhoz, hogy rendületlenül továbbhaladjunk, s ha végre felérünk (és lélegzethez jutunk), képesek legyünk helyesen tervezni az utat tovább.

Amit nem lehet megváltoztatni, annak az élére kell állni.

Atlanta, bőrdíszműves, fekete, puha tapintású „Calvin Klein” táska. Finom darab, a bélésében „Made in China” felirat. Egy évek óta működő gazdasági kapcsolat bizonyítéka. Kína megkerülhetetlen realitás – az bukik, akik figyelmen kívül hagyja.

A szót, ami helyesen ejtve „Hszjungjáli”, nem nekünk kell megjegyeznünk. Az lenne a jó, ha minél többször jutna - Európa kapcsán - a kínaiak eszébe.
Jelentése: Magyarország.

Új közigazgatási és önkormányzati rendszer

Szombat, napsütés, vásározók a fehérvárcsurgói Károlyi-kastély parkjában. Az arisztokratikus környezetben megtartott ünnepi közgyűlés díszvendége a miniszterelnök-helyettes, aki telt ház előtt elmondott beszédében az önkormányzati törvény pár napja ismertté vált, új koncepciójáról is beszélt. A sajtó már vasárnap kiemelt helyen hozta, hogy Magyarországon a regionalizáció megbukott, itt az idő, hogy újjászülessenek – a januártól már élő kormányhivatalok révén – a megyék.

A hír nem volt egészen új. Előzőleg már több fórumon megjelent a terv, amely alapján a helyi működtetés feladatainak összevonásával, a felügyeleti jogkörök központosításával átrajzolódni látszik a döntéshozatal rendszere. Úgy tűnik, rövidesen számos oktatási, egészségügyi, szociális intézmény tulajdonosa megváltozik, más lesz a feladatfinanszírozás és intézményfenntartás struktúrája. Miközben mindez a racionalizálásról, a fenntarthatóságról szól, ami számos értelmes vitára ad alkalmat, biztosra vehető, hogy sokak számára a fő kérdés továbbra is az, hogy hol lesz, kié lesz a jövőben a „hatalom”, ki dönt majd a pénzről. Nemcsak a „Meghalt a király, éljen a Király!” logikája keresi az igazodási irányt, a támogatási rendszer intézményei előtt is ott a kérdés, kinek kell „címezni” a jövőben az önkormányzati fejlesztésekre tervezett pályázatokat, kinek a neve szerepel majd a támogatási szerződésben, ki fog felelni a már folyamatban lévő ügyek megvalósításáért.

A „Ki?” mellett a másik, még fontosabb kérdés a „Mikor?”.
Más vagyonelemekkel együtt a projekteket is át kell majd adni az új tulajdonosoknak. Az átadás-átvétel korrekt lebonyolítása időigényes, gigászi feladat lesz, s az uniós pályázatok esetében fogytán az idő. Ezért úgy gondolom, hogy a törvény-előkészítéssel párhuzamosan haladéktalanul meg kell kezdeni a folyamatban lévő beruházások átvilágítását, felkészítését az átadásra, mert nem mindegy, mikorra lesz meg a projektek új, felelős gazdája.

Végy egy pályázati tanácsadót… 
         és jól nézd meg az ajánlatát!
Egy évtizede annak, hogy a vállalkozásfejlesztés egyik - talán legvonzóbb - lehetőségét kínálva megjelentek a piacon a vissza nem térítendő támogatások. Az első Széchenyi Terv alapozta meg a hazai pályázati rendszer kiépülését, teremtett esélyt a forráshiányos beruházók, valamint egy új szolgáltatás, a pályázatírás számára. 

Ugyan az ezredforduló 2011-ből nézve aranykornak tűnhet, mégse feledjük: a vállalkozások működtetését tekintve új, idegen elem volt a pályázati forrás, ezért az – akkor még stabil – magyar cégek is óvatosan, fenntartásokkal közelítettek hozzá. A támogatási nyomtatványok kezdetben a cég perifériáján jelentek meg: jellemzően a könyvelőnél (rosszabb esetben a marketingesnél) landoltak, s többnyire kikerültek a vállalkozásfejlesztéssel foglalkozó menedzsment látóköréből. A pályázatok ilyenforma „számkivetettsége” addig tartott, amíg híre nem ment az első nagyobb összegek odaítélésének. Amint a cégek megértették, hogy reális az esély a tervezett projektek költségvetésének számottevő kiegészítésére, felébredt az igény a pályázatok összeállításában jártas „szakértőkre”.

Az évtized elején ezért sorra születtek a pályázatíró, pályázati tanácsadó, pályázati szakértő cégek – kezdetben közel azonos profillal, majd ezen a piacon is megkezdődött a szegmentáció, s mára kialakult egy működési gyakorlat, egyfajta „illik – nem illik” alapú szolgáltatási etikett, ami lehetővé teszi a distinkciót tanácsadó és tanácsadó között.

Hogy az elején kezdjem: illik töviről-hegyire ismerni a futó pályázati konstrukciókat, és kötelező elem az ügyfél adottságainak feltérképezése is, hiszen a pályázatképesség gyors, egyértelmű megállapítása maga a „belépő” a tanácsadó és a pályázó kapcsolatához. E kettő még nem maga a szolgáltatás, csak annak feltétele. Komplex, több finanszírozási opciót kínáló fejlesztés esetén a testre szabott pályázati stratégia (jellemzően egy nagyobb terjedelmű, tartalmas dokumentum) kidolgozásáért indokolt lehet - már a projekt megkezdése előtt - számlázni az ügyfélnek, ám ha a cég eleve nem jogosult támogatásra, a szakértő sem jogosult arra, hogy fölöslegesen vegye igénybe a vállalkozás képviselőjének idejét, ne adj Isten, pénzét. Ezért aztán igencsak nem illik tanácsadói díjat kérni a projekt-előminősítéséért, s bizony, kimondottan illetlenség költségeket felszámolni egy vesztésre ítélt, „bukó” projekt kidolgozásáért.

Hasonlóan méltatlan – az ügyfél ismerethiányára épülő – lépés havidíjas szerződést kötni a pályázatfigyelésről, hiszen egyrészt a tanácsadó érdeke is, hogy felhívja a figyelmet a megjelent, releváns kiírásokra (mert így lehet csak esélye valós, szakértői bevételre), másrészt a havonta megjelenő, nyilvánosan publikált, uniós pályázatok száma (ami jellemzően inkább 2, mint 5) nem indokolja a „figyelés” mint nagymértékű, folyamatos erőfeszítés kiszámlázását.

A támogatás értéke sokban függ a választott pályázati konstrukciótól, ezért hát úgy illik, hogy a tervezésnél egy avatott tanácsadó egységként kezelje a finanszírozást, s a megbízó érdekét szem előtt tartva a különböző üzleti célok (pl. a cash flow, a hitelszolgálat, a bérköltségek) és pályázati feltételek (a vállalások szükséges és elégséges szintje) összehangolásával a lehetséges támogatási maximumot érje el. Ebből következően – ha egy cég valóban „tanácsadóként” jelenik meg az ügyfél előtt – nem illik egy 40%-os támogatásra érdemes pályázatból mindössze 30%-ot kihozni.

Mivel az ügyfél célja nem a pályázati dokumentáció összeállítása, hanem a konkrét projekt megvalósítása, súlyos illetlenség magára hagyni az ügyfelet a győztes projekttel. A nyertes pályázat megvalósítása akár 5-7 éves időszakot is felölelhet, ezért egy felelős fejlesztési tanácsadó a teljes projektperiódus során, kézen fogva vezeti a pályázati bürokráciában (jellemzően) járatlan, a hivatal hiánypótlási, ellenőrzési gyakorlatát nem ismerő ügyfelét. Ez alatt úgy illendő, hogy az ügyfél dedikált kapcsolattartót kapjon a tanácsadónál, aki kérdés esetén rendelkezésére áll, közreműködik a támogatási szerződés megkötésében, ha kell, mediátorként segíti a vitás kérdések rendezését, s megfelelő instrukciókkal készíti fel a pályázót a soros monitoring eseményekre.

Összefoglalva: szolgáltatásról lévén szó, joggal várható el egy tanácsadótól, hogy - a méltányos díjazás mellett - az ügyfél céljait is szem előtt tartsa. A tanácsadó kiválasztásánál mindenekelőtt ezen elvárás teljesülését érdemes mérlegelni. 
Ez az én első – ingyenes – tanácsom.

HITELES IRÁNY

Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a világ mennyire bizalmi alapon működik. Bízunk abban, hogy biztos a talaj a lábunk alatt, hogy a másik autó nem megy át a piroson, hogy a teljesítést majd kifizetés követi. Rendben is van ez - „békeidőben”. Az extrém feltételek azonban átrendezik a normák rendszerét, s egy-egy súlyos megrázkódtatás a paranoia szintjéig növelheti az elővigyázatosságot.

Nem véletlen, hogy ma a finanszírozást kölcsönös bizalmatlanság jellemzi. A világméretű hitelválság súlyos csapást mért a korábban megingathatatlannak hitt pénzintézeti imázsra. A (valóban óvatosságra kényszerülő) bankok a forráshiány vádjától jellemzően a „Nincs jó projekt!” hivatkozással igyekeznek szabadulni. A gazdaság dermedten vár, nincs bizalom, nincs hitel – se pénz, se posztó.

Széchenyi a „Hitel” című (több vonatkozásában is meglepően időszerű) művében így írt: „A Hitel lábra állítását tettem systemám alapkövéül, mert annak nemléte, mint a honi tapasztalás mutatja, legtehetősb nemzetségeinket is megsemmisíti; léte pedig már a legtehetetlenebbeket is bizonyosan előmozdítaná.”

Érdemes odafigyelni a legnagyobb magyar szavaira – a hitel (szemben az „egyszer használatos”, vissza nem térítendő támogatásokkal) a finanszírozás megújuló, a tőke természeténél fogva organikus eszköze. Persze, boldogító és kivételes állapot támogatottnak lenni, s ma egy jól célzott pályázati konstrukció valóban pozitív impulzus lehet egy-egy ágazat vagy régió időszakos fejlesztésében, ám a magyar gazdaságfejlesztés hosszú távon nem alapozható a közösségi forrásokra: a pénzügyi sokk után fokozatosan vissza kell térni a korábban bevált hitelezési gyakorlathoz.

Az egészséges üzleti bizalom fokozatos visszaállítása érdekében most úgy tűnik, az állam is lépésekre szánta el magát. A Joint Venture Szövetség április 6-i „Gazdasági ösztönző pénzügyi eszközök: a vállalkozói finanszírozás konstrukciói” konferenciáján (ahol gyakorlatilag az MFB-csoport minden, pénzeszközökkel foglalkozó tagja előadóval képviseltette magát) a hitelezés terén vállalt állami szerepvállalás volt a kiemelt téma. Mivel a hitel-ínség legjobban az Új Széchenyi Terv célcsoportja, a hazai kis- és középvállalkozások helyzetét nehezíti, fontosnak tartom a tényt, hogy az eseményen az EXIM Bank vezetője kimondta: paradigma-váltásra van szükség a hitelezésben.

Az a véleményem, hogy újragondolva a KKV-hitelezés feltételeit ott érdemes elsőként ösztönző eszközöket alkalmazni, ahol a fejlesztés a legrövidebb távon eredményez GDP-növekedést. Tekintettel arra, hogy a belső fogyasztás még nem indult be, meggyőződésem szerint – és itt visszatérek kedvenc vesszőparipámhoz – mindenekelőtt az exportképes (vagy a multinacionális hálózatoknak beszállító) KKV-k beruházásai számára fontos a vonzó, államilag garantált hitelkonstrukciók mielőbbi beindítása.

Ami a sokat emlegetett bizalmat illeti: én bízom abban, hogy ez lesz valóban a „hiteles” irány, s az MFB tervezett lépéseinek eredményeként megvalósul a vállalkozások és a pénzintézetek régóta várt, nagy egymásra találása.

2010 május versus 2011 március

Röviden: a MAPI 2010. májusi tanulmányában is vázolt, szükségszerű „újratervezés” folyamata elindult, de még nem zárult le. A kiírások módosulásán már látunk az egyszerűsödés irányába mutató jeleket, s igaz, a vártnál lassabban, de megindult az intézményrendszer konszolidációja, egyre több a közös elem az eljárásrendben.

Fejlesztési tanácsadóként azt tapasztaljuk, hogy az érdeklődés hatalmas. Ez nem véletlen - a piac hónapok óta készül az új pályázatok megjelenésére, s a kormány is nagy hangsúlyt fektetett az Új Széchenyi Terv (ÚSZT) felvezetésére. Sikerült felfokozni a várakozásokat, nem volt kiszivárogtatás, jól szervezett volt a központi esemény és annak sajtója, a fejlesztéspolitika kulcsemberei pedig gyakorlatilag máig „házhoz viszik” a pályázatok hírét a heti 2-3 vidéki ÚSZT-rendezvénnyel.

Már a március 1-i indulásnál biztos volt tehát, hogy sok lesz a pályázó, nagy lesz a nyomás és a nagyszámú projektet az új rendszernek a korábbinál jóval gyorsabban kell majd kezelnie. Az intézmények ezzel tisztában vannak: a legnagyobb, és a vállalkozások szempontjából legfontosabb közreműködő szervezet, a MAG Zrt. látványos, ügyfélbarát lépéseket vezetett be, és a kifizetések radikális felgyorsítását ígéri. „Kétszer ad, ki gyorsan ad” – mondta nemrég egy konferencián Barta E. Gyula, a MAG Zrt vezérigazgatója. Ezzel messzemenően egyetértek.

A szándék tehát adott, az átszervezett folyamatok hatékonyságáról azonban egyelőre nincs – nem is lehet – közvetlen tapasztalatunk, hiszen a pályázatok csak március elsején indultak. Úgy gondolom, hogy nyár elejére születnek majd meg az első olyan működési mutatók, amelyek alapján már objektíven értékelhető lesz az új pályázati rendszer.

Bíztató jelek

Ami az átfogó képet illeti – a stratégia következetességéről tanúskodik, hogy az első körben meghirdetett 570 mrd Ft összegű támogatási forrás értékelési rendszere a munkahelyteremtésre és a KKV támogatására fókuszál (pl. a jövőben vállalás ill. értékelési szempont lesz a munkahelymegtartás, a személyi jellegű ráfordítás). A kormányzati nyilatkozatok 1000 milliárdos vállalkozói támogatási forrásról beszélnek, tehát az év folyamán még számos támogatási ablak nyílik majd. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a források egy része kedvező feltételű visszatérítendő hitel, kockázati alap stb. formában kerül majd kiosztásra.

Az egyes pályázatok vonatkozásában érdemes kiemelni, hogy megszűnt néhány, nem piac-konform (mondhatni értelmetlen) korlátozás, a legtöbb pályázatnál egyszerűbb lett rajthoz állni. Módosult például a településlista: ezentúl minden városi rangú településen pályázhatnak a „mikrók” is. (Az új lista a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség honlapján elérhető.) Egyelőre csak a mikro-vállalkozások számára, de megjelent az első, egyablakos ügyintézés keretében elérhető, kombinált (kedvező hitelt tartalmazó) termék – igaz, ennek beindulását egyelőre hátráltatja a tény, hogy még csak formálódik a hitelfolyósítási procedúra.

A Kormány jelentősen átalakította a tavalyi évben felfüggesztett, innovációs alap forrásait kezelő intézményrendszert, így ezen a területen is pozitív változásokra számítunk.

Ahol még feladatok vannak

Az adott időkorlátok között nem volt lehetőség olyan jelentős átcsoportosításra, amihez brüsszeli jóváhagyás kellett volna. Így ugyanolyan és ugyanannyi alapanyagból kell jobbat, tartalmasabbat, finomabbat főzni.

Lényeges lépés a közreműködő szervezetek összevonása, de nem megy máról-holnapra. A belső folyamatok racionalizálása, a vállalati kultúra átalakítása – legyen szó bármilyen szervezetről – időigényes folyamat.

Ami a fejlesztéspolitika irányait illeti, nem elég az államtitkári szintű akarat – a stratégiát le kell bontani megyei, kistérségi (járási) szintű fejlesztési koncepciókra is. Ezek létrejöttét, megvalósulását segíteni, megfelelő támogatásokkal ösztönözni szintén fontos kormányzati feladat.

Ahogy az a sajtóban is sok helyen megjelent, az önkormányzatok komoly finanszírozási gondokkal küszködnek, projektjeik gyakran pénzügyileg is, időben is csúsznak, emiatt az amúgy is pénzhiányos önkormányzatok nem egyszer források bevonására kényszerülnek. Az önkormányzatoknak tehát plusz terhet jelenthet egy pályázat – kérdés, hogy az új támogatási formák (pl. a még nem használt, JESSICA típusú források megjelenése) milyen mértékben hoznak majd megoldást erre a problémára.

Még egy kritikus pontot kiemelnék: a korábban emlegetett hatékonyság fontos, de a gyors, egyszerű pályázatok fokozott ellenőrzést is követelnek, mert itt lehet jelentős összegeket „nem megfelelően elkölteni”.

Az ÚSZT elindulását követő néhány napban több, regionális jelentőségű, nagy projekt került beadásra, vagyis azok a cégek, akik látják hosszabb távon is a piacot, már mernek beruházni, s remélem, hogy ezek a fejlesztések őszre majd látványosan maguk után húzzák a jelenleg még nagyon óvatos, kis- és középvállalkozásokat is.

Rengeteg pénz van még a rendszerben, s mindannyiunk érdekében bízzunk abban, hogy lesz kellő beruházói kedv – és pénzintézeti segítséggel megerősített önrész – ahhoz, hogy az ország ezt a pénzt valóban hatékonyan, az ÚSZT-ben meghatározott céloknak megfelelően fel is tudja használni!

avagy Szükségletek a szükség idején

Az Új Széchenyi Terv középpontjában a vállalkozások állnak. Ez új irányt jelez a hazai fejlesztéspolitikában, hiszen eddig az uniós pénzek 70-80%-a önkormányzati projektekre ment el, ahol a támogatás nagyját „betonba öntötték”. Lett helyi agóra, meg persze új, a városi népeknek is kedves bicikliút. Szép dolog… Csakhogy a közösségi tudatot fejlesztő kulturális központ üzemeltetése, vagy az életminőséget javító bicikli út fenntartása súlyos teher az önkormányzat számára, így nem csoda, ha az értékelő jelentésekben már azt is érdemként tüntetik fel, hogy a hasonló beruházások nem eredményeztek GDP-csökkenést. Nehezen vitatható tehát a jó szándék, de mint tudjuk, a pokolhoz vezető út is… fenntartást igényel.

Az eredendően szép, bár már 2007-ben sem az ország igényeire szabott célok a – ’29-33-ashoz mérhető világgazdasági válság kínjait nyögő – magyar gazdaság számára, mit szépítsük, tarthatatlanok. A Maslow féle igény-hierarchia Magyarországon is működik, és sajnos, a szükségletek piramisa nálunk sem állítható a csúcsára.

Tudomásul kell venni, hogy a magyar gazdaság nem az életminőség-javító beruházások időszakát éli: a piaci szereplők (és az állampolgárok) többsége napjainkban félretette hosszú távú terveit, és a létfenntartásért küzd. Az Új Széchenyi Terv tehát szükségszerűen koncentrál a vállalkozásokra, hiszen a hiányzó jövedelmek kitermeléséhez munkahelyek, életképes hazai cégek kellenek: a Magyarország rendelkezésére álló, uniós forrásoknak ma a „magyar vállalkozói középosztály” megteremtését kell szolgálniuk, azon cégek létrejöttét, amelyek elég erősek, hogy eséllyel indítsanak be a város, a régió számára is érzékelhető fejlesztéseket.

Ennek feltétele egy olyan gazdasági környezet (támogatási és szabályozási feltételrendszer), amely lehetővé teszi, hogy a drámaian megfogyatkozott, életerős KKV-k közül kifejlődhessen és „helyzetbe kerüljön” az az 1500, legalább 25-30 fő s cég, amely nagy hozzáadott értéket állít elő, és (vagy exportképes, vagy importhelyettesítő) termékeivel a Magyarországon is működő, multinacionális nagyvállalatok beszállítójává válhat.

Így megalapozható a vállalkozások fejlődéséhez szükséges, stabil működés (alapvető szükségletek, biztonság), alvállalkozóként lehetőséget kapnak a KKV-k környezetében működő mikro-vállalkozások is (összetartozás), a sikeres cégek képessé válnak arra, hogy megkülönböztessék magukat és erős imázst építsenek (önbecsülés), majd tapasztalataik alapján önálló, innovatív üzleti megoldásokat vezessenek be (kreativitás, önmegvalósítás).

A rossz hír: hogy messze még a piramis csúcsa, a jó: nincs más út, csak felfelé!

avagy „A magyar tej és a világot jelentő deszkák”

Kiszámítható piac, hatékony, nemzetközi értékesítési hálózat, jól bevezetett márka … Ez minden gazdasági szereplő álma. A válság közepén, az adósságspirál és a kereslet-visszaesés árnyékában azonban hiába igyekszik lázasan megoldást találni a döntéshozó, a magyar vállalkozó számára ma inkább délibáb, mint valóság a stabilan működő piac.

A hazai kereslettől függő, magyar termelők kínlódását élesen ellenpontozza az – a krízis idején is többé-kevésbé változatlan – bevásárló tömeg, amely ma is megtölti a Magyarországon is népszerű, nagy áruházláncokat. A nemzetközi hálózatok irigylésre méltó prosperálása olyan tény, amivel vitázni nem érdemes, viszonyulni hozzá annál inkább. Érthető, bár inkább zsigeri reakció az, ha valaki a nemzeti érdek háttérbeszorítását, a tömegcikkek diadalát látja egy-egy ilyen „multi” hazai jelenlétében. Amin azonban valóban érdemes lenne gondolkodóba esni az… a polcokon sorakozó dobozos tej a lengyel (vagy szlovák) származást igazoló címkével.

A magyar áru mellett egyre nagyobb teret nyerő „testvéri” termékek bizony nem a globális cég agressziójának bizonyítékai, sokkal inkább a velünk egy cipőben járó, kelet-európai országok gazdaságpolitikájának racionális helyzetértékeléséről tanúskodnak. A lengyelek (akárcsak szlovák szomszédjaink) anno, mikor jelentkeztek náluk a nagy nemzetközi cégek, nemcsak a hatalmas beruházásokban, hanem az azokat éltető, kiterjedt és jól szervezett értékesítési csatornákban is észrevették a lehetőséget. Az új piac fejében maguknak is piaci lehetőséget (a polcokon helyet) kértek – és kaptak. Milyen logikus és egyszerű, nemde… ? Ha úgy vesszük, a pozitív gondolkodás eredményessége ismét bizonyítást nyert: a helyi gyártók termékei felléphettek a világot (de legalábbis Európát) jelentő deszkákra, s máig élvezhetik a jól szervezett, multinacionális működés előnyeit.

Talán nekünk, magyaroknak sem fölösleges (késő) megfontolni: hogyan kamatoztathatnánk a nemzetközi áruházláncok értékesítési csatornáit. Biztos vagyok benne, hogy – teszem azt – a multi árbevételének százalékos adóját beszállítói kvótára cserélő döntés értékes, a növekedés lehetőségét kínáló piacokat nyitna meg a magyar termékek előtt.

Összegezve: nincs „tisztességes vagy globális”, jó vagy gonosz márka – csak működő tőke. Az igazi baj (azon túl, hogy nem a miénk), ha csak részben használjuk ki, hogy éppen itt, Magyarországon működik.

Jó. Mármint jó, ha van. De miből is áll össze az a vállalkozásfejlesztést szolgáló 1000 Mrd Ft, ami fel-feltűnik mostanság a kormány hivatalos megszólalásaiban?

Magyar tradíció, hogy keressük a pénzt – milyen kifejező is Kazinczy-nyelve…! –, hát utánanéztem azoknak a forrásoknak, amelyekből összeállhat a majdani ÚSZT támogatási kerete.

A rendelkezésre álló összegről több hivatalos forrás is közöl nyilvános, mindenki által elérhető adatokat. E számokat valószínűleg árnyalja „a folyamatos üzem” és a pénzek felhasználásának bonyolult szabályozási rendje, de vannak irányelvek, amikre építve megbecsülhető a vállalkozás-fejlesztést szolgáló keretek összértékére.

Legutóbb a MAPI tanulmányában (http://www.ujratervezes2010.hu ) nyár elején írtunk le vonatkozó adatot: akkor ez 1.470 Mrd Ft volt. A 10 operatív programban rendelkezésre álló pénzből az akkori lekérdezések szerint 670Mrd Ft volt lekötve, vagyis májusban mintegy 800 Mrd Ft állt rendelkezésre vállalkozás-fejlesztési célokra. Ez a summa egészíthető ki átcsoportosítások révén további 150-200 milliárddal, s vannak még a magyar források, amely értéke újabb 200 Mrd Ft-ra becsülhető. Az optimista szcenárió szerint tehát valóban adott a vállalkozásoknak szánt 1000-1200 milliárd Ft.

Megőrizve – életösztön vezérelte – derűlátásomat, hangsúlyozom: a lényeg nem a (fenti számsorban is jó eséllyel kimutatható) bizonytalansági tényező. Két, egymással szoros összefüggésben álló tény az, ami okot ad a bizakodásra.

Az egyik, hogy ha sikerül felgyorsítani, hatékonyabbá tenni a támogatási rendszert, közvetett módon ugyan, de a hazai vállalkozások is haszonélvezői lesznek minden induló építési, infrastruktúra-fejlesztési, energiahatékonysági projektnek. Ez azért is lényeges, mert meggyőződésem, hogy ugyanakkor jelentős összegek irányíthatók a vállalkozási szférába az önkormányzati beruházások „újragondolásával”. Az egészséges szemléletű, 4-oldalú finanszírozásra – önkormányzati ráfordítások, hitel, támogatás és privát tőke – épülő, hosszútávon fenntartható és összességében költség-csökkentő vagy bevétel-teremtő projektek preferálása nemcsak az önkormányzat érdeke, hanem további 100 milliárdos nagyságrendben hozhat piacot és bevételt a megvalósításba bevont magyar vállalkozások számára is.

avagy "A polgármester dilemmája Magyarországon"

A huzamosan vakvágányra kényszerült budapesti 4-es metróhoz hasonlóan számos hazai településnek van félresiklott fejlesztési projektje. A kritikus helyzetbe jutott beruházások nagyságrendje eltérő (többnyire néhány száz milliós, de van, ahol 1 milliárd feletti a projekt), a defekt hátterében azonban mindenhol hasonló okok állnak.

„Ha valahol, hát Hévízen érdemes turisztikai fejlesztésbe kezdeni…” – gondolhatnánk, s nem is alaptalanul, hiszen a hévízi gyógyfürdő fejlesztésére mintegy másfél milliárd forintos támogatást biztosított a Nyugat-dunántúli Regionális Fejlesztési Ügynökség. Nos, korai lenne még irigyelni Hévíz polgármesterét, mert – bármily furcsa – egy augusztus 27-i MTI hír szerint újra be kell adni a korábban nyertesnek kihirdetett pályázatot, mivel a pályázó másfél év alatt nem teljesítette az előírt feltételeket. Különös? Azok számára, akik valamelyest ismerik a hazai önkormányzatok sajátos viszonyait, sajnos nem meglepő.

„Nem megfelelő szabályzatok, be nem tartott törvények, nehéz pénzügyi helyzet…” az Állami Számvevőszék (ÁSZ) 2006-os jelentésében (www.asz.hu) ezek jellemezték az önkormányzatok gazdálkodását. Akkor még „csak” arról szóltak a hírek, hogy a települések egyharmada az év végén mínusszal fordult, ma sötétebb a kép: a legutóbbi hivatalos megszólalásokban több mint 1000 milliárdos önkormányzati adósságállomány szerepel, s a nyilatkozatok szerint a települések egyharmada a működésképtelenség határára jutott.

Ember legyen a talpán az a polgármester, aki ilyen feltételek között képes sikerre vinni egy fejlesztési projektet, pedig a település vezetését az óvodai, kórházi férőhelyek számának növekedése, a belvízelvezető csatorna, az utak állapota – a helyi fejlődés – minősíti. Így érthető, hogy nemcsak a város vagy a község polgáraként, hanem felelős tisztségviselőként is tenni szeretne az, akit megválasztanak.

Hogy mit tehet? A megoldás kézenfekvőnek tűnhet, hiszen az uniós támogatásokból akár 100%-ig támogathatók az önkormányzati projektek. Igen ám, de hiába az - önkormányzati mércével mérve lenyűgöző - támogatási összeg, a pályázatok jó része mégis fájdalmasan elhúzódó, akut „metró-projektként” okoz álmatlan éjszakákat a helyi vezetésnek.

Miért is? Mert noha a pénz adott, a megrendelőnél (érthető okokból) hiányzik a tervezéshez és a megvalósításhoz egyaránt elengedhetetlen szaktudás, a szervezési és – mit szépítsük – vállalkozási tapasztalat. Itt van a bajok forrása: fejlesztési koncepció híján a kiírásokhoz igazodnak a projektek, előkészítésük nem egyszer hiányos, méretezésük hibás, nincs helyi kapacitás a projektmenedzsmentre, a korrekt pénzügyi elszámolásra, és a pályázók gyakran nem számolnak a megvalósítást követő, fenntartási költségekkel.

Részben a fenti okoknak tudható be, hogy a súlyos erőforrás-hiánnyal küzdő települések vezetése esetenként hajlamos attól a cégtől rendelni, amelyik megígéri, hogy átvállalja tőle a projektfeladatok jelentős részét: a tervezést, a projektmenedzsmentet, sőt a műszaki ellenőrzést és (esetenként „ügyesen”) az önrész finanszírozását is.

Kérdés, hogy a fehér lovon felbukkanó, délceg kivitelező (vagy kereskedő) valóban akarja-e, képes-e betölteni a megmentő szerepét, vagy (hogy, hogy nem) saját üzleti céljait követi, s így az önkormányzat – hozzáértő és számon kérhető projektvezetés hiányában – végleg kiszolgáltatottá válik.

A második sorban ültem, tőlem balra, az elsőben a miniszterelnök. A pulpituson a holland cégvezető az induló beruházás hátterét részletezte. Lám, egy vérbeli multi: két kontinens, Európában 16%, az USA-ban 26% piaci részesedés, 13.100 alkalmazott… Ebből kb. 900 magyar, s ez a mostani beruházás több mint 80 helybélinek teremt majd közvetlen munkalehetőséget.

Gyakran emlegetik a (29-ből) 13. intézkedést „az európai uniós források radikális átrendezéséről a kis- és közepes vállalkozások javára.” Értelmezik, magyarázzák így is, úgy is. Noha akad, aki e szavak alapján a protekcionizmus rémét vetíti előre, szerintem a 13. intézkedésnek racionálisan csak egy olvasata lehet: a cél a munkahely- és piacteremtés a magyarok számára.

E cél megvalósításának egyik eszköze a Magyarországon (akár nagy multiként) beruházni, termelő tevékenységet beindítani hajlandó vállalkozások támogatása. Hiszen ha egy cég Székesfehérvár közelében európai színvonalú gyártókapacitást hoz létre, akkor a gyár környékén előbb-utóbb felmerülnek majd logisztikai, beszállítói, infrastruktúra-fejlesztési feladatok is. Ezek jó eséllyel a régió vállalkozásai számára teremtenek majd új bevételi lehetőséget, s a Magyarországon készülő SAPA lemezekkel együtt szerencsés esetben más, magyar gyártású – jó minőségű – termékek is becsatlakozhatnak a nemzetközi vérkeringésbe, a multi „hátán” jutva el új, korábban bevehetetlennek tűnő piacokra.

A tőkének (a magyarnak is) sajátja a multinacionális működés. Felelős vezető nem minősítheti a befektetőket leegyszerűsített – ha multi, fekete, ha hazai, fehér – kategóriákkal. Hány alkalmazott és hány vállalkozás kerülne lehetetlen helyzetbe, ha csak egy az itthoni nagyok közül – tegyük fel, a Coca-Cola vagy a Samsung – fogná magát és kivonulna az országból? Reálisan gondolkodó ember nem hiheti, hogy bármely kormányzat érdekében állhat a régiók fejlődését ösztönző, jellemzőn 1 milliárd feletti kategóriába eső projektek „származási alapon történő diszkriminálása”.

Ez meggyőződésem, s ebben erősített meg a miniszterelnök jelenléte a SAPA Profiles Kft. új, nyolcezer ötszáz négyzetméteres megmunkáló csarnokának alapkőletételi ünnepségén.

Uniós támogatási keretek: „Számításaink szerint…”

Mostanában röpködnek a számok – csak győzze az ember kapkodni a fejét. Eltérő adatok jelennek meg a sajtóban: más értéket nevez meg az NFÜ, mást a tanácsadók, a frissen kinevezett döntéshozók pedig egyelőre csak becslésekre hivatkoznak.

Mindössze két olyan szám van, ami nem vitatott: a már-már axiómaként emlegetett 8000 milliárd Ft (a teljes támogatási időszakra elérhető átlag EURO/Forint árfolyam szerint az ÚMFT és ÚMVP támogatás értéke) és az NFÜ honlapján is publikált, cirka 1000 milliárd forintos megvalósult kifizetés. E két sarokpont között – nem kevesebb, mint 7000 milliárd vonatkozásában – a tényadatok zöme misztikus ködbe vész, így a civil szemlélő számára nem világos, hogy pontosan mekkora is a gazdaság fellendítésére fordítható uniós keret.

Vajon mi magyarázza a közhasznú információk ilyen fokú hiányosságát? A jelenségre két – jóindulatú – magyarázat is adódik. Egyrészt javában folynak az átadás-átvételi procedúrák, a rendszer régi-új szereplői keresik a helyüket, s így aligha jut kapacitás a pontos, aktualizált kimutatások elkészítésére. Másrészt az adatok értelmezése is jelentős eltérést mutat: nem mindig világos, hogy épp a megpályázott, odaítélt, leszerződött vagy részben kifizetett összegeket emlegeti-e a megszólaló.

A hivatalos adatszolgáltatás sem garantálja a transzparens tájékoztatást. Az NFÜ honlapján megtalálható EMIR-adatok bőven tartalmaznak inkonzisztenciát. (Ennek hátterében állhat adatfeltöltési hiba vagy informatikai probléma egyaránt.) A májusban közzétett "Újratervezés 2.0.1.0" tanulmány („IV. Új Magyarország Fejlesztési Terv Programok az ügyfelek szemével” fejezet) többször is utal arra, hogy a forrásként hivatkozott, nyilvános adatok nem feltétlenül írják le pontosan a valóságot. A helyzetet, amelynek feltérképezése egyre sürgetőbb feladat.

Hogy miért is? Mert a számok hiányában nem indulhat el a forrásátcsoportosítás folyamata. Az a folyamat, amelytől a támogatási rendszer hatékonyságának javulását reméljük, de amely az uniós procedúrák miatt legalább 6 hónapot vesz igénybe (ld. a „VIII. Kitörési pontok, megoldások” fejezet „1.1 Tervezésre, programozásra vonatkozó szabályok” alfejezete a tanulmány 322.oldalán).

Az idő pedig most valóban pénz.
Hogy pontosan mennyi…?
No ezt kellene mielőbb kideríteni.

Nyilvános vitára bocsátotta a MAPI a pályázati rendszer átalakítására tett javaslatokat.

Nem mindennapi hallgatóság, 421 vendég gyűlt össze a május 28-i „Újratervezés 2.0.1.0” konferencián, hogy megismerje a MAPI munkacsoportja által összeállított ajánlás-csomagot.

Eközben - pár utcával arrébb - az ország házában a bizottsági meghallgatások folytak. Mialatt a konferencián (a MAPI-t is ideértve) közel 500 szakember részvételével elindult a nyílt vita (vagy ha úgy jobban tetszik: egyeztetés) a konkrét lépések lehetőségéről, „odaát” az alakuló kormány minisztere a pályázati rendszer megreformálása kapcsán a szakma oldaláról érkező kezdeményezések fontosságát hangsúlyozta. Az általunk megfogalmazott ajánlások várható kormányzati fogadtatására vonatkozóan ez akár biztató jelként is értékelhető.

Ami a szakmát illeti, megtisztelőnek – sőt, lenyűgözőnek – tartom az érdeklődést, amivel a kollégák a tanulmányunkat kitüntették. Az első három napban 1444-en töltötték le a http://www.ujratervezes2010.hu oldalról a teljes anyagot, s az egyes fejezetek külön-külön is százával vonzották az érdeklődőket. Dacára annak, hogy egy szikár, erősen szakmai szövegről van szó, a sokunk számára húsbavágó fontosságú témát, úgy tűnik, helyén kezelte a „könyvheti közönség”.