RÉGI SZEREP ÚJ FELFOGÁSBAN
Túlestünk a „W” első szárán, s most ismét itt a lejtmenet: a kormányok világszerte súlyos összegeket fordítottak a bankok konszolidációjára, mégsem pörögtek fel a motorok, a várt eredmény elmaradt, nem indult be a hitelezés, így nem növekszik (sőt, visszaesést mutat!) a kereslet is. Az elgyengült, étvágytalan beteg, akit egy fotó kedvéért erővel felültettek az ágyban, abban a pillanatban visszahanyatlott, amint kivették dereka alól a nagypárnát (ld. még George Akerlof, a neves közgazdász idevágó hasonlatát - „Animal Spirits”, Corvina, 2011).
A válságot előrejelző Dr. Végzet – Nouriel Roubini amerikai közgazdász professzor – szerint Karl Marxnak igaza volt , „…a kapitalizmus egy ponton lerombolja önmagát”, a piacok (szemben azzal, amit korábban hittünk), nem képesek maguk szabályozni a folyamatokat, s óhatatlanul előáll a kereslet aggregált hiánya. A gazdasági folyamatok három aktív szereplője – a piac, az állam és a háztartások – közül a jelek szerint ma az állam a legpotensebb tényező. Az állam, amely eddig jellemzően a pénzügyi eszközök révén próbálta befolyásolni a negatív spirált – megerősítette a bankokat, módosította az adók és a juttatások rendszerét, árfolyamkorlátot vezetett be, de megmaradt végig a szabályozó funkciónál, vagyis maga „nem száll be” a folyamatokba.
Pedig, meglehet, elérkezett az idő a szemléletváltásra.
A munkanélküliség nemcsak a – közvetlenül és közvetve – érintettek számára jelent tragikus problémát, az állam számára is súlyos gond az, ha túl sokan vannak „az utcán”. Nemcsak a segélyezés, nyilvántartás, átképzés jelent gyakorlatilag megoldhatatlan terhet a költségvetésnek, hanem az is a közigazgatás gondjait növeli, ha a (munkába járás rendszerességével együtt) anyagi és morális egyensúlyát egyszerre elvesztő, a társadalom peremére kerülő ember hajlamossá válik a szélsőséges viselkedési minták követésére.
Úgy gondolom, a közmunka erre a problémára - jellegénél fogva - csak részlegesen kínálhat megoldást. Adódik azonban egy másik lehetőség is. Az elmúlt évtizedekben számos gyár ment (és megy folyamatosan) tönkre, míg a valamikor általuk gyártott termékek helyét az import kínálat foglalta el. Adott tehát egyrészt az üresen álló (vélhetően olcsón felvásárolható) gyárépületek sora, másrészt itt a kihasználatlan munkaerő... Igaz ugyan, hogy a munkanélküliek többsége alacsonyan képzett, de vannak erős helyi tradíciókkal bíró, jellemzően fizikai munkára építő (ma főleg importra támaszkodó) ágazatok – mint pl. a kerámiaipar, a fafeldolgozás vagy a bevásárlóközpontok import-zöldségeit kiváltó konyhakertészet – amelyekben a munkanélküliek jó része foglalkoztatható lenne.
Van egy olyan sejtésem, hogy teszem azt 200 ember rendszeres segélyezése, illetve az annak folyományaként felmerülő szociális probléma-kör kezelése többe kerül az államnak, mint egy nyomott bérekkel, de mégiscsak folyamatos foglalkoztatást biztosító – hangozzék ez bármekkora eretnekségként –, állami asztalos-üzem vagy kertészet beindítása. Igaz, ezzel a segélyezettek foglalkoztatása céljából (de csakis ebben a jól definiált esetben, s nem a nemzetgazdaság szintjén!) „beáldoznánk” a technológiafejlesztés prioritását, viszont az érintett kör számára emberibb és felvállalhatóbb feltételeket teremtenénk a talpra álláshoz. A jól megválasztott, a belföldi alsó-közép szegmensben értékesíthető termékek (valamint az állami szerepvállalás miatt elégséges nullszaldós működés) garantálhatná az ilyen munkahelyek fennmaradását, (ritka) szerencsés esetben akár prosperálását is. Ez, persze, csak egy gondolatkísérlet – azon még bőven ráérünk törni a fejünket, hogy milyen feltételekkel értékesíthető egy ilyen üzem, ha véletlenül kiderül, hogy profittermelésre is alkalmas. De azt hiszem, kicsit előreszaladtam.
Vagy hátra..?
