A kifizetések elégtelen üteme hosszú évek óta egyik kedvenc témája a szaksajtónak. Hát persze, hiszen látványos paradoxon, hogy a krónikus pénzhiánytól szenvedő ország – a nemzetközi és hazai eljárásrendek szövevényes hálójába gabalyodva – képtelen kellő ütemben hozzáférni a rendelkezésére bocsátott fejlesztési milliárdokhoz. Mára ez a probléma drámai felhangot kapott: a válságtól megtépázott magyar gazdaság számára az egyetlen, utolsó lehetőséget jelenti a még lehívásra váró 5.500 milliárd forintnyi uniós pénz. A cél: jó helyre és a lehető leggyorsabban eljuttatni azt!

Sajnos azonban a gondot nem a célmeghatározás jelenti, hanem (mint az esetek többségében) a „hogyan?” vár jó ideje megválaszolásra. Egy biztos: gyors és érdemi átalakításokra van szükség ahhoz, hogy a megadott határidőn belül bele ne törjön a bicskánk a feladatba.

Nem sok időnk maradt, becslésem szerint nyárig el kell érni (majd fenn is kell tartani) a 40-50 Mrd Ft/hét kifizetési ütemet. A gyorsítás egyre gyakrabban szerepel a hazai és az uniós intézmények nyilatkozataiban is – elegendő itt csak a vonatkozó december 6-i 1423/2011 kormányhatározatban vagy az Európa Bizottság 2012. február 8-i közleményében szereplő, örvendetesen szigorú határidőkre hivatkozni. A támogatási rendszer szereplői a folyamatos nyomás alatt, egyre jobb mutatókkal teljesítenek, az utóbbi időben határozott javulás érzékelhető a vállalkozások támogatásában: több új, vonzó pályázat jelent meg, csökkent az elbírálás ideje és felgyorsultak a kifizetések.

Ugyanakkor sokan, számos írásban taglalták már, hogy milyen további kulcsterületeken – közlekedésfejlesztés, innováció, önkormányzati beruházások, energetika – vagyunk elmaradásban, egyre többen feszegetik újabb és újabb (az idő szűke miatt gyakorlatilag lehetetlen) átcsoportosítások szükségességét, és az is már-már axióma, hogy az önrész biztosításához be kell indítani a hitelezést, meg kell teremteni a kockázati tőke felhasználásának itthon még kevéssé elterjedt kultúráját. Szó se róla, ezek a felvetések mind megalapozottak, és jó irányba mutatnak, de – minden jó szándék dacára – szerintem önmagukban nem biztosíthatják az adott időkorlátok között az elvárt eredményt. Az óra üt, nem várhatunk arra, hogy a mennyiségi változás minőségibe csapjon át, ezért a probléma megoldásához egy más megközelítést javasolnék. Szorult helyzetünkben Einstein tanácsát tartom megfontolásra érdemesnek, aki azt mondta: „Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.”

Ha az ésszerű megoldásokat keressük, érdemes előbb felülről vetni egy pillantást a rendszerre, ahonnan szinte azonnal szemet szúr egy alapvető ellentmondás. Egy működési jellege (és külső meghatározottsága) miatt szélsőségesen nehézkes, adminisztratív mechanizmustól várjuk, hogy elősegítse a – tőke természeténél fogva – lendületes, a piac követelményeire reagáló beruházások megvalósítását. Olyan ez, mintha valaki gyeplőn vezetve próbálna célba juttatni egy versenylovat. Ezért vélem úgy, hogy első lépésként célszerű lenne a fejlesztéspolitika rendszerét látványosan elkülöníteni a hagyományos állami gépezettől, s a MAG Zrt.-nél már megkezdett koncepcionális szervezet-átalakítás folytatásaként létrehozni a valóban „köztes” státuszú – operatív, piaci szemléletű, jól motivált – közreműködő szervezet modelljét.

A gyorsítás irányába ható másik alapvető feladatnak látom azt, hogy tovább egyszerűsödjön a támogatási rendszer, és a Nemzeti Fejlesztési Ügynöség (NFÜ) illetve a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium (NFM) harmonikus együttműködése révén egy kézbe kerüljön az irányítása.

A harmadik, méltatlanul mellőzött feladat a 2014-2020-as támogatási időszak előkészítése. Most folyik a tervezés, és adott a lehetőség az új hétéves periódus irányelveinek módosítására, nemzeti érdekeink érvényesítésére. Homályos még, hogy a fejlesztés majdani irányait meghatározó tervek kinek az irányításával – NGM, NFM, KIM, NFÜ – készülnek el. Meggyőződésem, hogy (a korábbi versenylovas hasonlatnál maradva) jóval gyorsabban haladnánk előre, ha a négyből három zsoké sürgősen leszállna a nyeregből. Hangsúlyozom: a magyar fejlesztési prioritásokat szolgáló javaslatok fontosságát súlyos hiba lenne alábecsülni, hiszen utólag – mondjuk 2019-ben – már nehezen talál majd visszhangra a panasz, hogy „Anyám, én nem ilyen lovat akartam!”.