Pedálozunk. Hegymenet. Hol enyhébb, hol durvább emelkedők. Keserves szakasz, már jó ideje csak emlék a legutóbbi lejtő, a rövid, gondtalan suhanás a mélybe… ahonnan most kapaszkodhatunk megint felfelé. Mondhat bárki bármit a sport szépségeiről, a belső teljesítménykényszerről, a jellemformáló hatásról: ez most akkor is vergődés, hegynek fel, kanyartól kanyarig. Fájdalmasan feszülnek az izmok, mégis alig haladunk, ellenünk dolgozik az út, az „m x g” és a leállásra csábító gondolat.

Jó lenne leszállni, hagyni az egészet a fenébe, csak letelepedni a fűbe, és nézni, ahogy a többiek kínlódva izzadnak felfelé. Jó lenne? Az lenne az út (Lao Ce szerint az élet) vége, a cél feladása. A végső lemaradás, míg mások hajtanak hegyen-völgyön tovább.

A gazdaságpolitikai pálya korrekciója lassú és fájdalmas folyamat, s egyelőre csak remény a lankásabb – könnyen vállalható – emelkedő. Mégsem alternatíva a leszakadás. Vörösmarty itt kísért közöttünk, hiszen most kell igazán az ész, erő és akarat ahhoz, hogy rendületlenül továbbhaladjunk, s ha végre felérünk (és lélegzethez jutunk), képesek legyünk helyesen tervezni az utat tovább.