ÁLLAMI BEFEKTETÉS BIZTOS MEGTÉRÜLÉSSEL
Sok adat és számos, a szakmában már ismert tény került terítékre az Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (NFÜ) július 19-i konferenciáján a Millenárisban, de ott hangzott el először nyilvánosan, hogy a gazdaságfejlesztés Magyarországon elsődlegesen az uniós forrásokra épít.
Eddig is világos volt, hogy Magyarország nem kezelheti könnyelműen az EU kínálta lehetőséget, a miniszterelnöki megszólalás után azonban hivatalosan is új kontextust nyert minden, a támogatási rendszerrel kapcsolatban felvetődő kérdés, feladat. E kijelentés révén nemzetgazdasági érdekké avanzsált az összes, az EU-s pályázatok eredményességét segítő vagy hátráltató szabályozási, szervezési, infrastrukturális vagy HR feladat mielőbbi megoldása.
Az intézményi működés alapvető átalakítására „üzemidőben” (a folyó támogatási periódusban) nem volt mód illetve akarat, a korábban kialakított mechanizmusok további gyorsítása pedig fizikailag lehetetlen. A rendszer elérte teljesítőképessége korlátait, ezért egyfajta „rendkívüli állapot” bevezetése vált indokolttá. Talán sarkos a fogalmazás, de a kifizetések állása többé nem lehet az NFÜ (mint a fejlesztéspolitikáért felelős miniszter irányítása alatt működő hivatal), a közreműködő szervezetek vagy akár a kedvezményezettek belügye. A még le nem hívott 5500 milliárdnak a kifizetése össztársadalmi érdek. Túlzás nélkül mondhatjuk ezt úgy is: a következő 3,5 évben az állami befektetések közül az uniós támogatások lehívására fordított pénzek garantálják a legmagasabb megtérülést.
Adott tehát egy gépezet, amit 3-4000 végsőkig leterhelt közszolga mozgat, akiknek se erejük, se lehetőségük tovább növelni az üzem hatékonyságát. Ezeket az embereket képtelenség jobban hajtani, mert az ma már a működő folyamat lassulását, minőségi visszaesését eredményezné. Mivel a rendszer radikális átalakítása 2014-től oldható csak meg, az idő szorításában a gyorsítás külső beavatkozást, erőforrásbevonást tesz szükségessé.
Az első intézkedések már megtörténtek: létrejött a Nemzeti Fejlesztési Kormánybizottság, mint döntéshozatali központ, folyamatban van az önerő-alap megteremtése, és egyre több jel mutat arra, hogy a döntéshozók tisztában vannak a kedvezményezettek aktivizálásának fontosságával is. Mivel azonban egy folyamat ütemét mindig a legszűkebb keresztmetszet határozza meg, a rendszer minden pontján biztosítani kell a gyors, hozzáértő beavatkozás lehetőségét.
Ezzel el is jutottam mondandóm lényegéhez: biztos vagyok benne, hogy nem lehet gyorsítani a lekötéseket, kifizetéseket külső segítség nélkül. Szakértői erőket kell bevonni az intézményi rendszer minden kritikus pontján, valamint a rosszul működő kedvezményezetteknél is. Ez részben azt jelenti, hogy az egyes irányító hatóságok, közreműködő szervezetek, projektgazdák mellé egy hatékonyságnövelő, problémamegoldó árnyékszervezetet kell felépíteni, amely feladata a rendszer- és projektmenedzsment hibák összegyűjtése, a megoldási javaslatok előterjesztése, és a haladéktalan korrekció támogatása. E szakértők megbízása 1-2 évre szólna, kizárólagosan az eredményre fókuszálva. Nem felelősöket, hanem megoldásokat kell találniuk.
Ez nyílván pénzbe kerül, de az NFÜ-nél uniós forrásból rendelkezésre áll ez az összeg. Határozott véleményem, hogy a maradék 5 500 milliárd forint lehívása csak ezen az úton érhető el. Ez a befektetés több ezer százalékos megtérülést eredményezhet. Nem érdemes spórolnunk, hacsak nem áll szándékunkban ezermilliárd forintokat otthagyni az Európai Uniónak.
